A belső meséről és a művességről

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

A belső meséről és a művességről

- Szabó Attila fotójaZsáki István 1942-ben született Topolyán, a főiskolai tanulmányait Prištinában végezte. 1975 óta tagja a Képzőművészek Vajdasági Egyesületének. Részt vesz több művésztelep munkájában idehaza és külföldön, az ómoravicai 9+1 művészcsoport és a szabadkai Bucka Gányó a...

- Szabó Attila fotója

Zsáki István 1942-ben született Topolyán, a főiskolai tanulmányait Prištinában végezte. 1975 óta tagja a Képzőművészek Vajdasági Egyesületének. Részt vesz több művésztelep munkájában idehaza és külföldön, az ómoravicai 9+1 művészcsoport és a szabadkai Bucka Gányó alapítói közé tartozik. Számos kollektív kiállításon vett részt, de az önálló kiállításainak a száma is több tízre tehető. Rendszeresen szerepel a Vajdasági Képzőművészeti Szövetség tagjainak, valamint a szabadkai festők tárlatain. Munkái megtalálhatóak Magyarországon a makói, a tokaji, a hajdúböszörményi, a zalaegerszegi alkotótáborokban. 1968-ban kiérdemelte a Fiatal Vajdasági Festők Díját, 1981-ben Nagyapáti Kukac Péter Díjat kapott, majd kétszer is elnyerte a Hajdúböszörményi Művésztelep nívódíját. Több évtizedes, rendkívül magas szintű képzőművészeti munkásságának elismeréséül a tavalyi évre neki ítélték oda a Forum Képzőművészeti Díjat, amelyet nemrégiben vett át Újvidéken. A felsorolás minden bizonnyal hiányos, éppen ezért Zsáki Istvánt először arról kérdeztük, mennyire találják meg manapság a díjak a művészeket?
- Ha magamról beszélek, akkor elmondhatom, hogy az utóbbi időben nem panaszkodhatom, csupa jó dolog történt velem. Kiállíthattam a határon túli magyar művészekkel Budapesten az Ernst Múzeumban, Kaposvárott pedig első díjat nyertem a nemzetközi miniatűr-tárlaton. Alig érkeztem haza, jött a hír, hogy Forum-díjas vagyok. Kicsit hihetetlen volt, de történt ez már fordítva is. A kilencvenes évek elején kétszer egymás után nívódíjat kaptam a hajdúböszörményi művésztelepen, de akkor mintha megállt volna az idő. Igaz, ez nálunk a valóságban is így történt. Én igazából annak érzem hiányát, hogy nincs olyan képzőművészeti kritikusunk, aki a vajdasági magyar művészek munkásságát követné, rendszerbe foglalná. Vajdaságban is próbálgatok kiállításokat összehozni, de nem mindig sikerül. A felkérések nem jönnek maguktól, menni kell utánuk. Talán, ha lenne menedzserem, akkor ez nem rám várna, de a jelenlegi helyzetben igen. A munkáim mostanában inkább Magyarországon láthatóak. Ezért is álltam egy kicsit érthetetlenül a tény előtt, hogy nekem ítélték ezt az elismerést, mert itthon nem igazán zajlott körülöttem szinte semmi.
* Mennyire jelentősek és fontosak a különböző művésztelepek és -csoportok egy-egy alkotó tevékenységében?
- Éppen nemrégiben beszélgettünk néhányan arról, hogy olyan művésztelepet kellene szervezni, amely más, mint a többi. Ilyen volt például régebben a zentai művésztelep, ahol mindig bizonyos feladatot kellett megoldanunk. Manapság ezek a kolóniák szinte teljesen egyformák, mindig ugyanazok az emberek vesznek részt a munkájukban. A jelentőségük a környezetben van, ahol dolgoznunk kell, mert a tevékenységnek más az íze és a zamata, mint a műteremben. Ugyanakkor találkozunk a régi ismerősökkel, vannak közös témáink, ismerjük egymás problémáit, elmondjuk, kinek hogyan folyik tovább az élete, mi az, ami foglalkoztat minket. Én a telepeken általában vázlatokat készítek, és mindig úgy érzem, hogy érdemes volt elmenni, mert annak a környezetnek köszönhetem azt a vázlatot, amit majd idehaza oldok meg. Ezen a nyáron is, mint mindig, több művésztelep munkájában veszek részt.
* Hogyan tudná összefoglalni az immár négy évtizedes alkotótevékenységét?
- Kezdetben az absztrakt formák foglalkoztattak. Úgy gondoltam, ha a művész csak színeket és vonalakat rak össze, annak is van belső meséje, érződik, miről akart szólni. Már az ősember is a saját élményeit, történeteit mondta el a barlangrajzaiban, és közben ismét átélte az eseményeket. A lírai absztraktot az úgynevezett babás korszak követte. A babák tulajdonképpen nem babák voltak, hanem emberek különböző szituációkba helyezve. Egy idő után azonban beteltem velük, mert úgy éreztem, ezzel már mindent elmondtam. Két-három évig csak vergődtem, nem tudtam, hogyan folytathatnám. Akkor fedeztem fel a föld struktúrát, az ősanyagot, amely számunkra az életet, de ugyanakkor a halált is jelenti. Erre az újszerű felületre karcolásokat, bevéséseket tettem, mint ahogyan az állat is megjegyzi a saját területét. A fa először csak dekoratív dolog volt a képben, de később ráma lett belőle, ugyanis megszülettek a behatárolt, bezárt területek, amelyeken belül valami történik. Lehet, hogy ez éppen a mi bezárkózottságunk, szélmalomharcunk, ami szintén egy kis bezárt területen folyik, itt, a Vajdaságban. Hiszen már nem nagyon jutunk el sehova, esetleg csak Magyarországra. A képeimen található tárgyak is a föld motívumából indulnak ki. Ilyenek a kövek, amelyekben - úgy érzem -, az őseink lelke van bezárva, a gesztenye, a csiga, a dió, az alma. A fűcsomók az otthon melegét jelentik, de az elhagyott házat, fészket is. Kedvelem a drapériát, amit mozgat a szél, vagy ráfúj a keresztfára, és otthagy. Aztán rájöttem, sokkal érdekesebb, ha papírra festek, mert azt formálni is tudom, kivágom a széleit, kikerülök a sablonból, a keretből. Fával szögezem össze a két különböző területet, vagy a rámával fogom össze a széteső formát. Belső konfliktus történik a művemben, de mégis van valami, ami egyesíti a részeket. Most leginkább ez foglalkoztat. A nagy vásznak is elő vannak készítve, de azok majd a télen kerülnek sorra. Nyáron, mivel nagyon meleg van fenn a műtermemben, szobrászkodom is, kinn az udvarban faragom a fát. Egy-egy korszakom lezárásakor egyébként úgy éreztem, elérkeztem valahová, ahonnan számomra tovább nincs út.
* Létezik-e Zsáki István-stílus, és mennyire volt tudatos ennek a kialakítása?
- Igen, létezik, hiszen vannak olyan motívumok, amelyek csak az enyémek. De így van ez másoknál is, hiszen a festők a színek, a kompozíció alapján ismerhetőek fel, és különböztethetőek meg egymástól. Nálam ez ösztönösen jött, de most már tudatosan fejlesztem, építem tovább. Én régimódi festőnek tartom magam, aki megmaradt a vászonnál, az ecsetnél. Még manapság is, amikor már a videó, a számítógép is megjelent az alkotási folyamatban. Szeretem a művességet, ha egy kép ,,becsületesen meg van csinálva'. Ez sokkal inkább meghatározója a művészetemnek, az egyéniségemnek, mint a technika. Én ezen keresztül érzem, hogy a művész mennyire becsüli a szakmáját. A belső dekorativitásra is törekszem, szeretem, ha a képek méltó helyre kerülnek, ha gyönyörködnek bennük.
* Hallhatnánk-e valamit a terveiről?
- A nyár nálam a szünet ideje, inkább majd ősszel és télen dolgozom. Terveim, vázlataim vannak, sőt, általában a fejemben is kész két-három nagy kép, de várom az őszt, hogy elkezdhessem a munkát. Az elképzelésem természetesen munka közben tovább változik, hiszen az az igazi festmény, amely önmagát diktálja, egy kicsit visszapofázik az embernek. Szeretem, ha az alkotásnak van belső élete, nem engedi, hogy pontosan azt vessem vászonra, amit én akarok. Akkor jó, ha viszi az embert előre, és nem mindig az születik meg, amit előre elgondoltam.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink