A Tiszának főleg a nyári arcát ismerik az itt élők, ám a folyó és környéke télen is csodálatos, amikor zúzmara, jég és hó borít mindent. A nyugodt és békés táj csak látszólag pihen a téli hónapokban, igazából nagyon is él, csak a beavatatlan szemlélőnek tűnik úgy, hogy minden elcsendesült.
A vízpart menti erdőkben ilyenkorra már elhalkul a motorfűrész hangja, a favágók is befejezték a tervezett munkákat. Itt-ott gallyakat gyűjtögető, fázós emberkéket lehet felfedezni, akiknek a hideg, délkeleti szél juttatta eszébe, hogy valamivel tüzelni is kellene a télen. Igaz, hogy a nyers fa inkább füstöl, mint ég, de akkor is ad egy kis meleget. És végül is csak ez számít. Az erdész egy kicsit rosszallóan, de a bajsza alatt mosolyogva figyeli a történéseket a tiszai töltés tetejéről. Legalább elviszik a rőzsét, mely itt maradt, és senkinek sem kell már…
A folyó csendesen zajlik, a téli, hideg esők duzzasztottak rajta. Az átlagosnál magasabb vízszint erős sodrása a partszakasz laposabb részeiről és az erdőből kiemeli a földön heverő tuskókat, fatörzseket, és uszadék faként viszi tova. Lehet, hogy kilométerekkel lejjebb a folyó kiveti magából, vagy megakad egy elhagyatott hódvár bedöntött fűzfatörzsében. Tavaszig, az erőteljes olvadásig itt paskolja a víz, majd az áprilisi, zöld ár újra megemeli, és viszi tovább. Valahol az uszadékfa-szedők megfogják majd, partra húzzák, a nyári nap melege kiszárítja, és jövő télen egy kandallóban végzi, vidáman pattogva.
A felszín alatt a halak a téli pihenőhelyükön igyekeznek „átvermelni” a hideg időszakot. A különböző halfajok téli viselkedése és szokásai lényegesen eltérnek egymástól. A halak életét, valamint a táplálékfelvételt a vízhőmérséklet és az ezzel arányosan változó oldott oxigén koncentrációja határozza meg. Ilyenkor a hideg vízben a halak a légzésre és a minimális szervműködésre az ősz folyamán felhalmozott zsírkészletüket használják fel. A békés halak (pontyok és keszegfélék) a melegebb víztartományú területeket, vagyis a mélyebb vízrétegeket és a kemény aljzatú, agyagos szakaszokat választják. A ragadozó halaink közül a harcsa már 5 °C alatt nem táplálkozik, a folyószakasz mély, akadós és gödrös részein vészeli át a telet. A csuka és a süllő ilyenkor is nehezen tűrik egymás közelségét, ezért külön-külön követik a vonuló táplálékhalrajokat, és egész télen a közelükben maradva várják a tavaszi felmelegedést. A balin étvágya is lecsökken, és a ragadozónak csak esetenként szottyan kedve nagy robajjal a küszrajok közé csapni. Mindent összevetve a vermelő halak felhalmozott zsírtartalékait csak néhány külső stresszhatás csökkentheti, mint például a vermelőhely környékén történő horgászat, a csónakmotor hangja és a jégen való korcsolyázás okozta rezgés. Ezek hatására a halak zsírkészlete idő előtt elfogyhat, és a lecsökkent kondíció, ellenálló képesség miatt esetenként el is pusztulhatnak. Ezért fontos a vermelőhelyek nyugalma a téli időszakban.
A hideg hónapokban nagyon sok madár lel menedéket a vízen és a part menti erdőkben. Errefelé, a mi vidékünkön, a vízimadarak közül főleg a tőkés réce, a sirály és a bütykös hattyú látható, de a nyári lúd és a kis lilik is fellelhető itt-ott. Ahogy a tél egyre inkább megmutatja a zord arcát, a madarak élettere is lassan beszűkül, és egyre több szárnyas jelenik meg a lihogók környékén (lihogónak a folyó lassan áramló szakaszán a víz jegesedése után a madarak által vízmentesen tartott vízfelületeket nevezzük). Erőteljes és folyamatos mozgásukkal állandóan keverik a víz felszínét, így az nem fagy be. Az arra tévedő szemlélődők több száz, néha ezernél is több madarat figyelhetnek meg, ahogy a kifürdött területek környékén tollászkodnak. A lihogók általában tisztes távolságra vannak a parttól, mert ezek a madarak érzékenyek az emberi jelenlétre. Talán jobb is, ha nem közelítünk hozzájuk, mert minden egyes zavarás miatti felreppenés jelentős energiaveszteséggel jár részükről. Elég nekik a jégen osonó rókák és sakálok elől menekülni.
Bodó Zoltán felvétele
Jellegzetes a récék viselkedése. Alkonyatkor vonulnak a szárazföldre, és túlnyomórészt éjjel táplálkoznak. Elsősorban magevők, de egyéb növényi részeket és vízi rovarokat is fogyasztanak. Ősszel és a téli időszakban a táplálék nagy részét a mezőgazdasági területekről szerzik be. A récék elsősorban a tarlók kipergett szemeire (kukorica, napraforgó) járnak rá. Alkonyatkor indulnak a tarlókra táplálkozni, majd hajnalban jóllakottan térnek vissza a vízre. A vadkacsák csapatosan élnek, tömegesen repülnek együtt, télen gyakran párosával is látjuk őket.
Egy-egy vízbe döntött vagy jellegzetesen megrágott fa utal a hódok jelenlétére a Tisza mentén. Nem kímélik a part menti fákat, néha a vastagabbakat, a 30—40 centiméter átmérőjűeket is kidöntik. A fa állandó rágása a metszőfogaik növekedése miatt szükségszerű náluk. Mivel egyetlen természetes ellenségük van, az aranysakál, mára a Közép- és az Alsó-Tisza egész szakaszán elszaporodtak. Európában a XIX. század derekán a túlzott vadászatuk miatt szinte kivesztek. A Kárpát-medence térségébe 1996 és 2008 között telepítették vissza a hódokat. Építményeiket a part menti ágas-bogas részeken kidöntött fákkal és odahordott uszadék hordalékkal erősítik. Ha a tavaszi árhullám levonul, szépen látszanak az elhagyott hódvár maradványai. Maguknak az állatoknak a megfigyelése télen és nyáron is igen nehézkes. Nappal rejtőzködnek, igen ritkán lehet vízben úszó hódot észrevenni.
Bodó Zoltán felvétele
A folyó télen mindig a zordabb arcát mutatja. Árad, jégtáblákat visz a hátán, majd végül befagy. A dermesztő hideg a fagyos páncél alá szorítja a zajló folyót. Az éjszaka csendjében csak a jég rianása hallatszik. Ha majd megjön az olvadás, a jég recseg, ropog, tör-zúz, és felszabadultan indul a zajló folyó hátán. Nézem, és csak gyönyörködöm benne…
