A ludasi Hattyú Óvoda növendékei nemrégiben örvendetes eseménynek voltak részesei. A Ludasi-tó nádasában a télen letelepedett egy hattyúpár, melyet a gyerekek etetgettek ugyan, de a madarak mégsem merészkedtek túl közel a parthoz.
Húsvét táján aztán arra lettünk figyelmesek, hogy a nőstény hattyú ritkábban jelenik meg, a hím pedig a nádas előtt úszkál, mintha csak őrködne. Mindannyian arra gondoltunk, hogy a tojó bizony tojásokat rakott le...
Telt-múlt az idő, és egy május eleji reggelen, amikor a kicsik megérkeztek az oviba, észrevették, hogy a vízen a két nagy hattyú mögött kicsik is úsznak. A gyerekek gondolkodás nélkül vették elő az uzsonnájukat, és abban a reményben, hogy a finom falatok még közelebb vonzzák a családot, csendben, óvatosan lementek a tóparthoz. Úgy is lett! A hattyúpár — mely a télen még szégyenlős volt — most büszkén mutatta be kicsinyeit a kis csapatnak. Nagy öröm volt őket ilyen közelről megszemlélni! Mindannyian éreztük, tudtuk, hogy a télen még távolságtartó hattyúk ily módon szerették volna megosztani velünk az örömüket.
Egészen a partig úsztak, és vidáman falatoztak a bedobott kenyérdarabkákból, majd amikor jóllaktak, szépen, illedelmesen továbbúsztak. A kicsik „libasorban” követték anyukájukat, a sort pedig az apuka zárta. Az egyik kis lusti az anyukája hátán, keleti kényelemben utaztatta magát, a többiek pedig azt tanulták, hogyan kell a víz alá bukni, és élelmet keresni. Meg is fogalmaztuk, hogy ők is óvodások, és most tanulják az élet fontos dolgait.
Mindannyian bízunk benne, hogy a kicsinyek mindegyike felcseperedik, és népesebbé teszik szeretett környezetünket, a Ludasi-tavat. Aki pedig teheti, látogasson el családjával Ludasra, és csodálja meg a tó kis büszkeségeit, a kilenc kis szürke fiókát.
