- Szabó Attila felvétele

* Már a Tanszéken is Schöpflinnek ,,becéztünk'', te voltál már akkor is A Kritikus. S mindvégig, újságíróként, egyetemi tanárként is maradtál ennél, a csak kevesek által művelt műfajnál. Miért?
- Gyerekkoromban sportoló akartam lenni, futballista, nem is játszottam rosszul, de a sport mindig az irodalommal meg a publicisztikával együtt volt jelen az életemben, s amikor megnyílt szülővárosomban, Újvidéken a Magyar Tanszék, gondolkodás nélkül oda iratkoztam be. S ez számunkra sokkal több volt, mint egy tanszék...
* Mit kaptál te a Tanszéktől, illetve mit kaptál az irodalomtól?
- Az irodalom az én magánfelfogásom szerint olyan kurzus, ami megtanítja gondolkodni, érezni az embert, megismerni önmagát s a világot. Sokunkat az a vád ér, hogy nem az életből ismerjük a valóságot, hanem az irodalomból. Ez igaz. De hát az irodalom az valójában stilizált élet.
Egyfajta belső késztetésből lettem kritikus. Ezt tanultam, ezt szeretem és próbálom csinálni a legjobb tudásom szerint. Jóllehet itt, a kisebbségi létben még nehezebb dolga van az irodalmárnak. Gondolj csak bele abba, hogy Magyarországon milyen ,,privilégium''-okat élveznek a kutatók. Amikor valaki azt mondja például, hogy ,,én Petőfi-kutató vagyok'', akkor megáll az eszed, hiszen itt ilyen nincs, itt a kisebbségi irodalmárnak mindent kell csinálnia. Én a XIX. századot tanítottam az egyetemen, meg mellékesen dramaturgiát, de ismerned kell a XX. századi irodalmat is, mert nem maradhatsz le, s ha az ember színházzal kezd el foglalkozni, tudnia kell a színháztörténetet is végig, de a legújabb törekvéseket szintén, meg a vajdasági magyar irodalmat, aztán, ha egy kicsit újságíró volt az ember, ha azt is szereti, abba ugyancsak beleártja magát - úgyhogy teljesen szétforgácsolódik. És ha eközben sikerül valamely területen összehoznod valami jót és szépet, az már boldoggá tesz. Például éveken keresztül írtam a szabadkai színház történetét, s kiderült, hogy annyira jól összeállt, hogy Magyarországon példaértékű tankönyv lett, hogy így kell ezt csinálni... Vagy a Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon, amelyet máig nagyon sokan keresnek és kérdik, mikor jelenik meg a javított, bővített kiadása. Megmondom: minden bizonnyal július elején...
* Nem éreztél soha késztetést arra, hogy szépirodalmat írjál?
- Nem. Én, úgy látszik, eleve kritikusnak születtem. Ez az én alapállásom. Csak hát a kritikusi egy lenézett szakma nálunk, a kritikust eleve ellenségnek tekintik, holott neki az a dolga, hogy a saját tudása szerint elmondja, hogy egy-egy irodalmi mű, színház stb. hogyan működik, jól kommunikál-e a befogadóval. Ha jól működik, akkor az jó mű, jó előadás, vagy fordítva. Persze nincs csalhatatlan kritikus, mondta Kárpáti Aurél. A kritikus a ,,talán így'' szellemében alkothat véleményt.
* Az utóbbi időben tanúi vagyunk annak, hogy - különösen a fiatal - kritikusok mintha szégyellnék elmondani az olvasónak a saját irodalmi, színházi élményüket, s elvesznek az elméletben, alaposan megnehezítve ezzel a művek befogadását...
- Így van, és ez nagy hiba. Nem a műből indulnak ki, nem azt vizsgálják, hanem egy irodalomelméleti problémát feszegetnek, azt próbálják rávetíteni a műre, ami az olvasó számára nagyon távoli, nem érti, miről van szó. A kritikusnak azért illik megmondani, hogy ,,az én olvasatom szerint ez a mű ilyen és ilyen...''
* Jószándékúan...
- ...és őszintén, nyíltan, ahogy látja az ember, senki és semmi által nem befolyásolva. Amikor még a szabadkai Népszínház előadásairól írtam negatív kritikát is néha, a színészek sokszor köszönni sem akartak nekem. Ma, ha találkozom velük, azt mondják, neked akkor sok mindenben igazad volt...
* Most már ,,történelmi'' távlatból szemlélve mi a véleményed a Ristić-féle színházról?
- Ristić tulajdonképpen nagyon jó rendező volt, de nem volt munkamódszere. Sokszor megtörtént, hogy az első felvonást úgy-ahogy kidolgozta, de a másodikat-harmadikat már nem, felkészületlenül mentek ki a színészek a színpadra. S amikor Szabadkára érkezett, akkor már lefelé ívelt a pályája. Hogy szándékosan magyartalanítani akart-e? Vannak ilyen elképzelések, de én nem tudom föltételezni róla. Való igaz, hogy rengeteg néző elpártolt akkor a színháztól, itt ő nagy károkat okozott. Az idejövetele összejátszott azzal a pillanattal, amikor a szabadkai magyar színjátszás már mélyponton volt, gyenge előadások születtek, s könnyű volt tönkretenni azt, ami gyenge. Örülök most viszont a Kosztolányi Színháznak, amelynek játékstílus tekintetében sikerült modern dolgokat csinálnia, hiszen a természetéből adódó sokrétű feladatokat ellátó Népszínház mellett ezzel a szándékkal is hozták létre. Nem minden darabjával tudok ugyan kommunikálni, de azért méltányolom azt, hogy abban, amit csinál, elég szép profizmus van, s ez nagyon fontos szempont.
* S kapcsolatot tudsz-e teremteni az újfajta, részben vizuális irodalommal, ami nálunk is megjelent, s a DNS folyóirat a törzshelye?
- Nem tudok. Mert felmerül a kérdés, hogy mi a célja ennek. Nagyon kevesen értik. Itt kezdődik a baj. Hogy öncélúvá válik. S az is kérdés, hogy hol jelenik meg. Ha a DNS-ben, ott legyen. De ne napilapunk Kilátójában, mert annak más a rendeltetése, annak nagyobb spektrumot kell átfognia, mindenkihez kell szólnia. Valamikor a szemléleti pluralitásnak nagyobb esélye volt itt nálunk, sokkal több lapunk, rádió- és tévéműsorunk volt, több helyen lehetett publikálni, most viszont, amikor demokráciában élünk, sajnos, kevesebbel rendelkezünk - leszűkítjük, beszűkítjük a dolgokat, mert holmiféle pártpolitika azt diktálja. Bori tanár úr mondta, hogy nagyobb kárt okozunk magunknak ezzel, mint amit a szerbek okoztak nekünk több évtizeden keresztül.
* Visszatekintve az itteni magyar irodalomra látjuk, hogy azért mégiscsak van egy olyan irányzat, amely hosszú évek múltán is meg tud szólítani bennünket...
- Igen, nézd meg például Domonkos Istvánnak a Kormányeltörésben c. versét, amely egykor nagyon rendhagyó volt, de azóta kultikus szöveg lett: ott van a tíz legjobb, legfontosabb magyar vers között... De annak megvan a célja. Emezek valahogy cél nélküliek... Elméletben sózzák az agyunkat, a mindentől elvonatkoztatott elmélet kezd eluralkodni fölöttünk, és akik ezt ügyesen kihasználják, azok prosperálnak... Köszönöm szépen, én ebből nem kérek!
* Nyugdíjasként is tovább ,,kritizálsz''?
- A világ legjobb érzése nyugdíjasnak lenni, azt csinálsz, amit akarsz, amit szeretsz. Annyi jó ,,meló'' van, amit magam választhatok meg! Írok az Élet és Irodalomnak, a Színháznak, a Criticai Lapoknak, a Vigiliának stb., stb. Jó lenne kritikusokat nevelni is, én bíztam benne, hogy a Tanszék majd meghív ilyen ügyben - ingyen csinálnám -, de eddig még nem történt meg...
* Pedig nagy szükség lenne rá. Ritka, mint a fehér holló, errefelé a jó kritikus. További jó egészséget, sok sikert neked, Gege, köszönjük, hogy vagy nekünk!