A Hídról - kitüntetése ürügyén
Röpke folyóirat-történet emlékeztetőül
Újabb kitüntetésben részesült legöregebb és legrangosabb folyóiratunk, a Híd. Tizenöt évvel ezelőtt a Szabad Sajtó Díjjal tüntette ki a magyar kormányzat, most pedig az augusztus 20-i ünnepségek keretében a Kisebbségekért Díjat vehette át az aktuális főszerkesztő. Nyilván minden Híd-munkatárs jóleső érzéssel nyugtázza ezt a minden bizonnyal a gesztusértéken túlmutató odafigyelését az anyaországnak, melynek támogatása nélkül - különösen az elmúlt másfél évtizedben - meg sem élhette volna a 75. évét. Mert tény és való, hogy a Híd az egyetemes magyar nyelvterület legrégebb óta folyamatosan megjelenő irodalmi folyóirata, s való igaz az is: hazai közvéleményünk is csak a magyar állami kitüntetés hírére kapta föl a fejét, s képviseltette magát sokkal méltóbban, mint tette ez évi májusi Híd-ünnepségünkön.
Pedig lett volna, mint ahogyan van miről emlékezni, mit ünnepelni, mint tettük azt már huszonöt évvel ezelőtt a szabadkai Városháza dísztermében, ahol Pap József költő, az akkori szerkesztőtanács elnöke mondta: ''Döntő fontosságú volt, hogy a Hidat fél évszázaddal ezelőtt kollektív emberi szükséglet hozta létre, hogy emberekre épült. Olyan emberekre, akikben megvolt a gondolkodás igénye, a gondolkodásé önmagukról és a közösségről. Akikben megvolt az éhe a szépnek, éhe a jónak, akik az írott szó és a cselekvés között nem tettek különbséget... lefordítva az irodalom nyelvére mindent befogadott érzékenységébe és gondolkodásába, és haladt a történelemmel, a továbblépni-tudás állandó igényével.”
Nyilván az öneszmélés szükségességének az igénye hívta életre a Hidat már 1934-ben is a szabadkai Népkörben, az önmagát ''társadalomtudományi és ifjúsági folyóiratk”-ént definiáló fiatalok körében, hiszen ha a Lévay Endre, majd Mayer Ottmár szerkesztette lap első hat évfolyamában az irodalmat csak másodlagosnak kell is tekintenünk, falukutatása, szociográfiája, olvasómozgalma, mozgókönyvtára, sőt Híd Könyvtárának Petőfi- Ady- és József Attila-kötetei, a hazaiak közül (hogy csak néhányat említsünk) Lőrinc Péter- vagy Laták István-kötetei de még mennyire fontosak voltak. S akkor még nem is szóltunk a kitűnő lapterjesztő hálózat kiépítéséről, naptárai fontosságáról, képzőművészeti kiállításairól... Nem véletlenül beszélünk ma is minderről mint a ''Híd-mozgalom”-ról. Baloldali eszméket vallottak legtöbben, mint az akkori szegénységben sokan, s ennek lett tragikus következménye a 41-ben kivégzett nyolc - partizánként, munkaszolgálatban, fogoly- és haláltáborokban végezte még tizenöt - Híd-munkatárs.
A háború utáni újraindítás első éveire, sajnos, nem lehetünk büszkék, mert, ahogyan Bori Imre fogalmazott, ''a szellemi sivárság és a politikai provincializmus égbekiáltó példáit kínálják: a szovjet és a jugoszláv szocialista realista, illetve szociális irodalmi praxisból mintha az csapódott volna a Híd szerkesztőségének asztalára, ami gyenge volt, dilettáns, maradi és vérszegény volt”. De a vergődés nem tartott túl sokáig, mert már - igaz, nem kis politikai tektonikus rengések eredményeképpen - az 1950-beli áprilisi szám meghozta az új hírnököket.
E röpke jegyzetben nehéz volna teljes rálátást, pontosabb korszakolást vázolni az azóta is eltelt majd hat évtizedre, de azt azért érzékeltetni kell, hogy a Majtényi Mihály, majd a Herceg János szerkesztette évfolyamok már elsősorban irodalmi programok mentén haladnak, a Major Nándor-éra pedig nemcsak nyit immár a Nyugat felé is, hanem egy feljött nemzedékváltó generáció révén sikeresen küzdi le a provincializmust és parlagiasságot. S nyit a folyóirat műfajok tekintetében (filozófia, esszé, hangjáték, könyv- és képzőművészeti kritika...), de a műfordítás vonalán a délszláv irodalmak immár modern képviselői felé is.
Pap József Fehér Kálmánnal mindössze két évig (1963-1964) szerkeszti a Hidat, de talán éppen ők honosítják meg a lapban az esszét, s ami ugyancsak fontos, olyan, akkor még otthon publikációs gondokkal küzdő írókat közöl, mint Weöres Sándor, Déry Tibor, Mészöly Miklós, Mándy Iván, Tandori Dezső...
Hosszú, tízéves korszakot tudhat ezek után maga mögött Ács Károly, aki a hármas orientáció, a magyar, a jugoszláv és az európai irodalmak és szellemi mozgások figyelemmel kísérését tűzte ki célul, de szembe kellett néznie az Új Symposion jelentette erős konkurenciával is. Szociográfiai pályázattal, tekintélyes vers-, tanulmány-, rajz-, interjúsorozat és antológiaszerű mellékletekkel és különnyomatokkal próbálja állni a nem könnyű versenyt.
A Híd ötödik évtizedét Bányai János indítja, s mivel innentől e sorok írójának szerkesztői munkája is a laphoz kötődik, semmilyen értékítéletet nem kíván adni, csupán röviden idézi Bori Imre értékelését, aki szerint a szépirodalom mellett: ''Az új szerkesztőségi elképzelésekben nagy szerepet kapott a képzőművészeti, zenei, film- és színházkritika, azzal a felismeréssel együtt, hogy főképpen... kritikai írások, recenziók, jelent és múltat felmérő tanulmányok, főképpen szociológiai-szociográfiai jellegű írások, irodalomszociológiával foglalkozó dolgozatok... irodalmi akciók, újraolvasók, tematikus számok” kaptak benne helyet. Ebben az időben valóban impozáns számú Híd-munkatárs ír a folyóiratnak, de még olyan nevek is itt publikálnak, mint a filozófus házaspár???????????, Fehér Ferenc és Heller Ágnes, de Eörsi István, Radnóti Sándor, Tamás Gáspár Miklós, sőt még Ottlik Géza is.
Az imént idézett irodalomtörténész, Bori Imre 1985-ben veszi át a Híd irányítását, hogy kereken húsz esztendőn át, hagyományt ápolva és egyben új értékeket fedezve fel serkentse irodalmunk életét. Közkedvelt körleveleivel egy-egy témában szinte minden követ megmozgat, így születnek a tematikus számok és blokkok, folytatásokban közöl egy tucatnyi regényt, s akárcsak előde, személyesen is rendre jelen van írásaival, tanulmányaival a lapban. Nem könnyű időszakot él át, hiszen a kilencvenes évek háborús terhét is elsősorban neki kell elviselnie, s ő maga az, aki irodalomtörténetében név szerint is közli a nem kevesebb mint huszonhat névből álló ''veszteséglistánk”-at, azok jegyzékével, akik jobbára Magyarországra költözve mind ritkábban jelentkeznek kézirataikkal.
Bori még halálos ágyán is a Hidat szerkeszti. A jubileumi számot (2004. május) nem éli meg, de a kórházból küldött egy gondolata idekívánkozik. ''A Híd hetvenéves történetének vezérfonalát, úgy látom, ez a meg-megújuló továbbélés adja. S amikor ezt itt vallom, a Hídról alkotott eddigi kép revízióját is hirdetem.” Szerkesztői révén az ő szellemében szerkesztődik a Híd az év végéig.
De a meg-megújulás szellemében veszi át a Hidat Gerold László is újabb négy évre, amikor figyelembe kellett vennie, hogy a Híd maradt meg az egyetlen havonta megjelenő irodalmi folyóiratunknak, hogy a hagyományt tisztelni kell, de nem mindenáron, hogy a folyóiratnak a jobb magyar folyóiratok között is meg kell állnia a helyét, hogy a kritika által befolyásolnia kell a közvéleményt, hogy ki kell tekintenie, mi történik a szerb és a magyar irodalomban...
Nyilván hasonló célokat tűzött ki a mai folyóirat-szerkesztő Faragó Kornélia is.
Talán nem túlzás a díjodaítélés kapcsán azt is tudatosítani, hogy a Híd 75 éves története a vajdasági magyar irodalom, kultúra, közgondolkodás, művelődésügyünk alakulástörténetének, egyszóval létünknek a tükre is.