Hálátlan dolog, különösen hetilapnál, az időjárásról írni, hiszen sohasem tudhatjuk, mi vár ránk, mire a kellemes, sétálásra csábító késő őszi napsütésben papírra vetett soraink megjelennek. De nem tagadhatom, örülök ennek az enyhe október végi, november eleji hőmérsékletnek. Hiszen eddig alig kellett bekapcsolni a gázkályhát. A kevésbé fázósak - nevezzük így azokat, akik kénytelenek szigorúan takarékoskodni a bekészített kevéske, esetenként még meg sem vásárolt tüzelővel - vastagabban öltözve, egy-egy bögre forró tea mellett vészelhették át az estéket. Sokakat az sem vigasztal, hogy a gázszámlát majd két részletben fizethetik, hiszen az egyiket is nehezen, vagy sehogyan sem tudják kinyögni a szűkösre szabott családi költségvetésből. Az utóbbi időben sokszor jutnak eszembe azok a hírek, amelyek arról szóltak, hogy kisvárosokban, falvakban áldoztak hatalmas pénzeket a gázvezeték kiépítésére, a háztartások a rákapcsolódásra. Hogy most mégis a melegedés valamilyen más módja mellett döntsenek. Mellesleg, mindegyik nagyon drága, legalábbis a mi béreinkhez viszonyítva. Azok viszont, akik kedvelik a hosszas telefonos csevegéseket, egyelőre megnyugodhatnak, hiszen november elsejétől csak a telefon-előfizetést emelték, míg a beszélgetés díja jövőre drágul.
Nemrégiben kaptam egy újabb internetes küldeményt, amely elferdített, vicces közmondásokat tartalmaz. Többek között ezt is: Mindenhol jó, de a legolcsóbb otthon. Sajnos, a fentebb vázoltak után kénytelen vagyok erősen kételkedni az igazságtartalmában. Miért marad mindig olyan sok hónap a pénz végére? - teszi fel a kérdést ugyanennek az összeállításnak a szerzője, és mintha a szívemből szólna! És még sokunkéból - feltételezem. Habár bizonyára vannak olyanok, akik ügyesebben és okosabban tudják beosztani a havi juttatásukat. Főleg, ha az a bizonyos összeg a magasabbak és méltányosabbak közé tartozik.
Ugyan még nem ''zúzmarás a város, a berek...”, de továbbra is a költővel szólva: ''Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni”. Habár a versben leírt kép, amint a lángokba vesz minden, ami antik, ócska, csorba és törött, de új, ép és szép is, látványnak sem utolsó, mégis, inkább valami jelképesre kell gondolnunk. Kezdetben József Attila is megmelegedésről beszél, de végül így zárja gondolatait: ''Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, / Hogy fölengednének az emberek!” És nemcsak azért, mert a hétvégi temetőjárás után úgyis kissé megfagyott a szívünk és a lelkünk. Vajdaság-szerte lobogtak a mécsesek azokért az ártatlan magyarokért, akik 1944-ben, a világégés utolsó felvonásában lettek mindenféle jogorvoslás, igazságtétel nélkül a bosszú áldozatai. Zentán, a Felsővárosi temetőben egymás mellett áll két emlékmű. Az egyik alatt az 1848/49-es forradalom és szabadságharc fegyvertelen halottai nyugszanak, a másik a hatvannégy évvel ezelőtt kivégzettek szimbolikus sírja. Évtizedeken át jeltelen sírhelyüknél, a Tisza-parton, tavaly kopjafát avattak. A két tragédia közös vonása, hogy a gyűlölködés szelleme alig száz év leforgása alatt ismételten végigsöpört a békét és nyugalmat akaró vidékünk felett. De arról se feledkezzünk meg, hogy utána ismét csak alig több mint fél évszázad kellett ahhoz, hogy az acsarkodás, a pusztítás szelleme újra megkísértse ezt a tájat, és magyarok, főleg fiatalok ezrei hagyják el szülőföldjüket. Szónokok hangoztatták, fájdalmunk és gyászunk jogos és csöppnyi elégtétel lehet számunkra, hogy ezt immár mások is elismerik. Hiszen voltak olyan időszakok, amikor a győztes gőgje megkísérelte gyilkos gazemberré nyilvánítani áldozataink mindegyikét. Lehet, hogy ez a szemlélet mára, legalábbis hivatalosan, megváltozott, de a legtöbb helyen továbbra is csak magunkban álljuk körül a kereszteket, kopjafákat, emléktáblákat. Hol, mi jutott. Vagy hol, mit hagynak érintetlenül a következő évig. Hiányoznak azok, akik állítólag elismerik gyászunk jogosságát. Politikusaink erényünkként hangsúlyozzák, hogy a vajdasági magyar közösség megbecsüli a másságot. Miközben újabb és újabb magyarellenes támadásokról érkeznek hírek. Pedig mi csak azt szeretnénk, és itt utalnék vissza az írásom elején említett tréfás közmondásra, ha nemcsak olcsó, hanem jó is lenne nekünk otthon. Vagyis itthon. A szülőföldünkön.