Urbán Andrással (nem csak) a Sterija-díjakról

Urbán Andrással (nem csak) a Sterija-díjakról

61. alkalommal rendezték meg Újvidéken a Sterija Játékok színházi fesztivált, ahol a legjobb rendezésnek és a legjobb díszletnek járó díjat is Urbán András, a Kosztolányi Dezső Színház igazgatója kapta a Hazafiak című előadásért, melyet a belgrádi Szerb Nemzeti Színházban rendezett. Az előadás elnyerte még a legjobb zenének járó elismerést, valamint a kritikusok díját is. Andrással az új bemutatóról és a Kosztolányi-színház helyzetéről is beszélgettünk.

* Az általad rendezett előadások már több díjban részesültek az évek során, az idén azonban első alkalommal kaptad meg a rendezésért, illetve a díszletért járó Sterija-díjat. Gratulálok!

— Köszönöm! Nagyon érdekes számomra, hogy díszlettervezőként is Sterija-díjas lettem, de örülök neki. A Sterija Játékok fesztivál és az itt szerzett elismerés a legrangosabb az országban, egyszersmind tisztában vagyok az előadás pozíciójával a szerbiai színházi palettán. A Sterija és a hozzá hasonló fesztiválok mind olyanok, hogy egy kis üröm is kerül az örömbe, de az elismeréseknek persze örül az ember, aztán pedig megpróbál nem foglalkozni velük. Szerintem ez a legegészségesebb dolog, amit tehet az ember, ha díjat kap. Persze az is hazugság, ha azt mondja, nem számít az elismerés, természetesen számít, de arra kell törekedni, hogy másnap már ne foglalkoztassa, ne ezen gondolkozzon, mert nem a díjak kell, hogy meghatározzák a munkát. A Hazafiak egy olyan előadás, amelynek az újvidéki bemutatása során látszódott, hogy bizonyos falakba ütközik, hiszen a többségi nemzet jobboldali nacionalista erői azért húzták a szájukat, valamint hangot is adtak a véleményüknek. Az előadást az újvidéki Szerb Nemzeti Színház nagytermében játszottuk, több mint ezer ember nézte, tehát a közönség részéről egyértelműen jó volt a fogadtatás, s amikor végignéztem, én is egyfajta győzelemnek éltem meg, hogy ekkora nézőtér előtt így elő tudtuk adni a produkciót. A történet eredetileg is Vajdaságban játszódik, a vajdasági szerb hazafias magatartás különféle oldalait vizsgálja, tehát nyilván Vajdaságban teljesen más konnotációkat kap, mint, mondjuk, Belgrádban.


RODOLJUPCI - 1 by STERIJINO_POZORJE

* Budapesten, a Nemzeti Színházban is vendégszerepelt az előadás. Ott milyen volt a fogadtatás?

— Ott is egészen más dolgok kaptak hangsúlyt. Pesten is érintve van a közönség, hiszen az előadás szövegének harminc százaléka a magyarságra vonatkozik. A szerb patrióták részéről a magyarok szidása vagy dicsérete a szöveg jó része, tehát ezek egyenesben is hatnak azzal, hogy ott, ahol a nemzeti jelzők behelyettesíthetőek bármivel, az előadás már egy általánosabb értelemben is kell hogy működjön. Az előadás a hazafiasságról szól. Nem a szerb hazafiasságról (vagy ha úgy tetszik, nacionalizmusról), illetve álhazafiasságról, álnacionalizmusról és ezeknek az eszméknek a különböző felhasználásáról, hanem arról, ahogy az emberek ezeket az identitásokat folyamatosan eladják, árulják, áruba bocsátják. Ez független attól, hogy szerbnek, magyarnak, németnek vagy másnak nevezzük.

* Temesváron a TESZT Fesztiválon mutatták be a legújabb rendezésed, a Magyart, melyet június 15-én láthat a szabadkai közönség. A fesztivál közönsége jól fogadta, s a kritika is pozitívan beszél róla. Az előadás szövegmentes. Miért döntöttél e mellett a forma mellett?

— Már a kezdetekkor szövegmentes előadásban gondolkoztam. Egy képi világ foglalkoztatott, utána megszületett a gondolat, hogy a magyarokról vagy a magyarságról ne magyarul, ne megszólalva „beszéljünk”. Ez egy olyan döntés és kérdés, amelyet én magam az előadás előszavában is megfogalmazok. Hogy vajon miért? Azt gondolom, hogy ezt nem kell magyaráznom. Nyilván ebben van egyfajta reakció is a részemről, és tudjuk jól, hogy a színház nem feltétlenül verbális kommunikációra épül, még annak ellenére sem, hogy ez az előadás ezt nem hagyja el. Talán éppen ez benne a paradoxon. A magyart nemcsak személyként vagy emberként értelmezzük, hanem nyelvként is, tehát ha ez hiányzik, és explicit módon nem jelenik meg, akkor ennek az idézőjelbe tett konfliktusnak nyilván van valamilyen jelentése.


Urbán András (A szerző felvételei)

* Rendezőként egy elég sűrű évad áll mögötted, bejártad a régiót. A jövő évad hogyan alakul számodra?

— Valóban nagyon sűrű évadot zártam, azaz zárok június 15-én, de ez egy vállalt helyzet volt a részemről, tudtam, hogy túl sok. A jövő évadtól kezdve terveim szerint egy ellenőrzöttebb formában dolgozom majd, a KDSZ-szel jobban összehangolva. Kevesebbet fogok vállalni, azzal, hogy 2018 elejéig már vannak meghívásaim különböző helyekre. Egyelőre ebben az évben a szabadkai Népszínház szerb társulatával fogok előadást készíteni Slobodan Selenić Ruženje naroda (A nép elcsúfítása — szabad fordításban) című műve alapján, valamint még az idén elkezdek dolgozni az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban, ahol Danilo Kiš Čas anatomije (Anatómiaóra) című művéből rendezek előadást. Ennek a tervezett bemutatója január végén lesz.

* A Kosztolányi Dezső Színháznak is meg kellett válnia két munkatárstól a racionalizációnak „köszönhetően”. Most négy műszaki kollégával dolgoztok. Mennyire nehezíti ez a munkát?

— Éppen most játszottunk négy előadást egymás után, láncban, az egyeztetések és az évad vége miatt. Hát alig bírtuk végigcsinálni. Az emberek tizennyolc órát dolgoztak, és minden szabad emberünk besegített a technikának, irodisták, színészek, mindenki, hogy le lehessen vezetni az előadásokat. Ezzel a két elveszített munkahellyel szinte lehetetlenné vált a munka. Én értem, hogy a laikusoknak vagy a politikusoknak úgy tűnik, hogy ez semmi, meg sem érezzük. A KDSZ évek alatt tudta elérni azt a tizenhat szisztematizált munkahelyet, amellyel lehetséges volt a munka. Ehhez szoktunk hozzá, de már a tizenhat is minimális létszám, ennél még két emberrel kevesebbel működni pedig egyszerűen borzasztó. Emellett cserélődött is a technikai személyzet, az emberek elmennek, hiszen nagyon kicsi fizetésért kellett dolgozniuk, és nagyon le voltak terhelve. Ezt a gondot orvosolni kell. Az alapítókhoz is fogok majd fordulni annak érdekében, hogy megértsék. Az ember próbál nem paranoiás lenni, de ez egy politikai leszámolásnak tűnik. A Kosztolányi Dezső Színháztól könyörtelenül elvettek két munkahelyet, és tették ezt egy olyan színházban, amely nagy produkciókat készít évről évre, véleményem szerint jól és színvonalasan működik — a létszámhoz képest —, de most azzal kell szembesülnie, hogy ez a helyzet egy olyan kihívás számára, amelynek alig lehet eleget tenni. Ha csak feleannyit dolgoznának azokon a munkahelyeken, ahol ezt a döntést hozták, akkor nagyon jó életünk lehetne. Feleannyit, mint amennyit itt ezeknek az embereknek dolgozniuk kell. A jelenlegi létszám csak arra elég, hogy kínkeservesen le tudjunk vezetni egy-egy előadást. Nincs viszont elég ember, aki az előadás alatt elvégzi a háttérmunkát. A KDSZ jelenleg egy épülettel, színpaddal, nézőtérrel, havi repertoárral és négytagú műszaki személyzettel működik. Egy fénytechnikus, egy hangtechnikus, a színpadmester és az öltöztető. Ez borzasztó, és én nem is tudom, hogyan tovább. Eddig is folyamatosan, minden évben kértük, hogy növeljék a foglalkoztatottak számát, erre csökkentették, s ez annyiban is marad, senki nem törődik vele, mi pedig dögöljünk meg, vagy találjuk fel magunkat. Valójában ezt is csináljuk, de a munka szinte ellehetetlenült.

* S mi a helyzet a színház költségvetésével?

— Ugyanez vonatkozik a költségvetésre is. Rengeteg olyan kiadásunk van, amely az alapítói költségvetésben nem jelenik meg. Például nincs saját raktárhelyiségünk, azt bérelnünk kell. Nincs pénz elszállásolni a vendégművészeket, ezt mind saját költségből kell megoldanunk. Nincs arra sem pénzünk, hogy pluszembereket alkalmazzunk saját bevételből, költségvetésből, mivel a színháznak már így is rengeteg kiadása van, melyre a pénzt magunknak kell előteremtenünk. Folyamatosan azt érzem, hogy a Kosztolányi Dezső Színház és a Desiré Central Station Fesztivál esetében valahogy mintha mindig az volna a cél, hogy ellehetetlenítsék a munkát. Ez főleg a városra vonatkozik, hiszen, mondjuk, az MNT közbenjárására a Bethlen Gábor Alapból kapott támogatás egy kicsit enyhít a bajon, ami a produkciót és a Desirét illeti. A fesztiválra az idén a város megint kevesebb pénzt adott, mint tavaly. Ezt persze meg lehet úgy is oldani, hogy egy új igazgatót neveznek ki, aki majd nem fog panaszkodni, de tény, hogy folyamatosan azt érzem, a KDSZ nem fontos, az adminisztráció útja is mindig túl bonyolult, nem tudunk flexibilisek lenni, így pedig nagyon nehéz dolgozni. A színház irodáján, azaz a szervezőségen is folyamatosan, mindennap folyik a munka három foglalkoztatottal, délután négyig dolgoznak, utána az esti előadásokon ott vannak a lányok, ügyelnek, feliratoznak, pályázatokat írnak munkaidőn kívül, s azt gondolom, ezt nem lehet csinálni az emberekkel. Olyan érzésem van, hogy lehet itt ugrálni, és arról beszélni, hogy mit kell megőrizni, és mit nem, és lehet beszélni magyar kisebbségről, művészetről, arról, hogy ki miért harcol, de valójában amikor egy közösség reprezentatív intézményét még jobban kisodorják a perifériára, a szakadék szélére, akkor nem tudom, mi alapján ugrál bárki is.


Kattints az alábbi képre, és nézd meg a szerző adatlapját is:
Szerda Zsófi

De ne hagyd ki Zsófi honlapját se! >>> www.szerdazsofi.net

Címkék: sterija_játékok

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink