Nos, maradjunk annyiban, hogy a történetnek bizony hosszú és meglehetősen fájdalmas előzményei is voltak. Amiről utólag akár regényt is írhatnék.

Lévai Mátyás és csapata „röpke” három hónap leforgása alatt varázsolt újra utasbarát „limuzint” a karambolozott „zöldikémből”. Persze, meglett volna hamarabb is, csak a huszonhat éves, eredetileg csehszlovák skodilakhoz sajnos igencsak körülményes manapság megfelelő alkatrészeket fellelni. Innét a csúszás, de ugyaninnét indult az a bizonyos késztetés is. Hírt vinni egy csapatról, mely nélkül még bonyolultabb vállalkozás lenne számomra terepes tudósítóként idestova sokadik esztendeje helytállnom. Bár a januári beszélgetésünk idején igencsak nekiveselkedett a csontokat és egyéb testrészeket repesztő hideg, a Papp Pál utcai műhelyben ettől még korántsem állt meg a munka. Csupán Mátyás mester iktatott be az aznapi órarendjébe fél órával több szünetet a tervezettnél, mivel el kellett mesélnie a műhely történetét.

— Vásott, nehezen kezelhető gyerek voltam, szegény, megboldogult nagymamám mégsem adta fel, hogy embert faragjon belőlem. Mondogatta is többször a nyolcadik osztályom vége felé közeledve, vagy továbbtanulok, vagy mehetek dolgozni idénymunkásnak a téglagyárba. Vagy bárhová, de ő bizony addig nem fog nyugodni, amíg nem ad valami tisztességes szakmát a kezembe. Mivel kicsi korom óta rajongtam a motorkerékpárokért, rövid gondolkodás után végül felkerestük a helybeli Nagy „Dzsó” István mestert, és megkérdeztük, elfogad-e tanoncnak. Pista bácsi, noha nem utasított el, tudom, vajmi kevés reményt fűzött hozzám. Egyszerűen ugyanis egyáltalán nem úgy festettem, mint aki bármit is hajlandó dolgozni. Próbaképpen, emlékszem, egy kisebb motort kellett szétszednem, és mivel nem sültem bele a feladatba, hétfőtől már kezdhettem is a tanonckodást. Két hét múltán Ernőt is hívtam magam után, akivel óvodáskorunk óta mindmáig elválaszthatatlan barátok vagyunk. Négy éven át tanultam a szakmát Nagyék műhelyében, időközben pedig a hivatalos szakképesítési kurzust is befejeztem. Legyen nekem is valamilyen papírom. Mert a többi az itt van! — mutatja fel kezeit derűsen a majszter.  

A sorkatonai szolgálati időt követő négy évben Mátyás Németországban próbált érvényesülni.

— Stuttgartban dolgoztam, a Mercedes egyik kisebb műhelyrészlegében. Csakhogy a vérem, a virtuskodás... Nos, a németek finoman, de igen határozottan felszólítottak végül, hagyjam el az országot. Hazatérvén szülőfalumba a maradást és az újrakezdést választottam. Kiindulópontként egy négyoszlopos, tető alá helyezett helyiséget használva, melyet drága nagymamám építtetett számomra katonáskodásom idején. Több helyi, fiatal, szakmabeli haverommal szövetkezve igyekeztünk közösen „mozgatni” a levegőt, önállóságra is törekedve egyúttal. Idővel Ernő is csatlakozott, ő viszont a bakaság után idehaza, a faluban kapott munkát, több műhelyt és főnököt is váltva az évek során. Leszámítva az inaséveimet, idestova húsz éve vagyok itthon ebben az autós szakmában. Önállósulásunk hajnalán csak „bádogosok” voltunk. Ehhez adódott hozzá egy kicsit később a „festészet”, majd a mechanika, végül pedig az elektronika is. Nem nagyképűsködésből mondom, de napjainkban már valóban nincs olyan meghibásodás, olyan kár, amelyet ne tudnánk megjavítani a hozzánk forduló kliensek négykerekűin. Legfeljebb olyan esetek adódhatnak, amikor különböző műszaki vagy logisztikai okok miatt egy kissé elhúzódik a tervezett szervizelési idő.   

A néhai, nehezen kezelhető tanoncból komoly és felelősségteljes szakember formálódott. Sőt, idővel olyan helyzetbe is került, hogy maga is mentora lett néhány kiforratlan és öntörvényű, viszont igen tehetséges legény(ké)nek.

— Tamást és Cikit a szüleik ajánlották be hozzám. Mi tagadás, mindketten hozták a formájukat, de rendesen. Idővel aztán mégis helyrerázódtak a dolgok. A rendszeres munkakötelezettség lassacskán teljesen átformálta őket, vagyis nemcsak a kimaradásaik ritkultak, de azt is sikerült tudatosítanom bennük, hogy az embernek mind a jól, mind pedig a rosszul elvégzett dolgaiért vállalnia kell a felelősséget. Úgy érzem, fiataljaink életéből rendkívül hiányzik a munka. Mert ha dolgoznának, gondolom, eszükbe sem jutna haszontalanságokkal foglalkozni. Persze, tudom, szabadságra is szükség van, és életének bizonyos szakaszában lényegében minden ember feszegeti önnön határait, ahogy én is tettem ezt egykoron, viszont nem minden út járható. Büszkén mondhatom, egy olyan csapattal dolgozom, amelynek minden tagja megbízható és céltudatos. Nemcsak a szakmájában, hanem a magánéletében is. 

Mivel a fiatalokat is érintettük, beszélgetésünk során szükségszerűen az elvándorlás kérdése is szóba került.

— Engem több minden marasztal. A munkám, a családom, a szülőhelyemhez való ragaszkodás, a nagymamám emléke, a barátaim. A szabadság — legyen szó akár munkatempóról, szabadidőről vagy bármiről —, mely szerintem már sehol sincs kerek e világon. Németországban nekem legalábbis nem sikerült fellelnem. Igen, sokkal kevesebb pénzünk van, mint azoknak, akik kimentek külföldre, viszont az is igaz, hogy odakint az embernek alig jut ideje a családjára és a barátaira. Menni vagy maradni? Ezt a kérdést elsősorban mindenkinek önmagával kell tisztáznia. Én a végsőkig kitartok. Bármikor rákérdeztek, csak annyit válaszoltam, hagyjanak dolgozni, és ne kényszerítsenek bele egyik pártba sem, ne tegyék ettől függővé a működésem. Szerencsére soha nem is próbáltak ilyenfajta hatást gyakorolni rám. Legfeljebb annyit szóltak olykor, „muszáj” lenne támogatnom egy-egy, a faluban működő sportágat.

Mátyás mester két leány- és egy fiúgyermek édesapja. Kornélia és Izabella évek óta a falu kézilabdacsapatait erősíti, viszont az egyéves Maximillián sportérdeklődése még szó szerint pólyában van. Az apja szavaival élve, akár focista is lehet majd belőle.

— Szeretem a gyerekeket, és sajnos volt „szerencsém” a saját bőrömön is megtapasztalni, milyen is az, amikor az emberpalánta minden intés ellenére a nem járható utakat választja. Gyermekeink, fiataljaink számára lényeges kapaszkodó a sport. Ezért is támogatom — és teszem ezt ma is önként, nem „muszájból” — több helyi sportág működését. Néhány évvel ezelőtt a téli munkássportjátékokon egy tekecsapatot is indítottunk, Roze Poze néven. Igaz, hogy mindvégig sereghajtók voltunk, viszont elsősorban nem a győzelem, hanem a barátkozás motivált bennünket. Szusszanni egyet, kikapcsolódni az egész napos taposómalomból. Például én akkor jártam először kuglipályán. Életemben sem előtte, de sajnos azóta sem gurítottam...  

Ami a szponzorságot illeti, a Lévai autószerviz logója a hagyományos torontálvásárhelyi májusi pörköltfőző versenyeken és a helyi motorostalálkozókon is felbukkan. Jogosan, hiszen közmondás ide vagy oda, a mai világban a jó bornak is kell a cégér!

— Mindig és minden körülmény között — és ezt fontos kiemelnem —, ha a javítás költsége túlszárnyalná a személygépkocsi reális értékét, a klienseknek erre felhívom a figyelmét. Ilyenkor megkérem őket, vessenek minden tételt papírra, és csak utána döntsenek. És persze a fuser munkának sem vagyok híve. A bizalmat ugyanis nagyon nehéz megszerezni, ám annál könnyebb eljátszani.

A nyitókép a szerző felvétele