Tibor, a megmentő

Tibor, a megmentő

Mint a mesében: Feigel Tibor fogta magát, és elindult Magyarországról világot látni, szerencsét próbálni.

Ma Floridában él a kis családjával, és saját műsora van a Viasat Nature televíziós csatornán. És azt csinálja, amit szeret.

— Amivel foglalkozom, azt magyarul valószínűleg kutyapszichológusnak vagy kutyakiképzőnek mondják — kezdi Tibor. — Nálunk ezt úgy nevezik, hogy behavioral specialist, melyet úgy lehetne fordítani, hogy viselkedés-szakértő. Mindent szerettem volna megtanulni, ami a kutyákkal kapcsolatos: hogyan kell őket menteni, hogyan kell velük foglalkozni, rehabilitálni őket. Van az a helyzet, amikor ott tartunk, hogy vagy el kell altatni a kutyát, vagy én kerülök a képbe, és megpróbálok segíteni megoldani a gondot. Az enyhébb eset, amikor a kutya például leszedi az ételt a polcról, felborítja a szemetest, feltúrja a kertet, vagy ugrál örömében az emberekre. Hosszú volt az utam idáig, kijöttem Amerikába, mosogattam, szállodában voltam takarító, építkezéseken segédkeztem, modellkedtem, aztán kutyasétáltató lettem.

* Tehát végigjártad azt a bizonyos szamárlétrát...

— Így van. Az volt a legnehezebb, hogy nem tanultam angolt az iskolában. Oroszt tanultam, meg latint a gimnáziumban. Ennek sok hasznát nem tudtam venni. Amikor kiköltöztem, kezdetben magyarokkal és magyaroknak dolgoztam, mert csak így tudtam igazán érvényesülni, de lassan rájöttem, hogy ki kell törnöm ebből a közegből, mert így sosem jutok előrébb. Most is ismerek jó néhány embert, aki már tíz-tizenkét éve itt él, és csak néhány szót beszél angolul. Én nem azért jöttem ki, hogy meggazdagodjak, aztán hazamenjek, hanem be akartam épülni, megismerni a kultúrát, megtanulni a nyelvet. Mindig az volt a célom, hogy felépítsek egy birodalmat, mellyel segíteni tudok másokon is. Annak idején egy magyar srác eladta a kutyasétáltató üzletét, és én valójában „megvettem” az egyik kliensét. Mondhatni, egy gazdit vettem meg, akinek volt két kutyája. A maradék négyszáz dolláromat adtam oda ezért, a srác tehát bemutatott a hölgynek, megismertem a kutyáit. Így indult a kutyás pályafutásom.

* Hogyan lett az angolul alig beszélő kutyasétáltató fiúból tévésztár?

— New Yorkban éltem akkor, és ezzel a két kutyával indult a pályafutásom. A kutyasétáltatónak általában az a dolga, hogy kiviszi az állatokat sétálni, megvárja, hogy elvégezzék a dolgukat, ez általában fél-egy órás munka. Én nem siettem, úgy voltam vele, hogy máskor hosszú órákat güriztem ugyanezért a pénzért, úgyhogy ráértem, és elkezdtem vizsgálni a kutyákat. Figyeltem a testbeszédüket, igyekeztem rájönni, hogyan taníthatom meg őket arra, hogy ne ráncigáljanak, ne húzzanak. Ez volt a gazdi legnagyobb gondja, hogy nem tudta visszafogni őket. Egy arany retriver volt velem, meg egy labrador keverék, két ilyen nagy kutya már simán elrántja az embert. Ezen kezdtem el dolgozni, az emberek látták ezt, és a két kutyából hamarosan harminc-negyven lett. Mindig a Central Parkba mentünk, mely olyan, mint egy fishbowl, egy nagy akvárium, mindenféle ember áthalad rajta, rengeteg a turista. Az egyik kliensem így figyelt fel arra, hogy mit csinálok, mert azért tizenhat-tizenhét kutyával görkorizni, vagy egyszerre negyvenhárom-negyvenöt kutyát sétáltatni nem mindennapos látvány. Beajánlott az egyik producer ismerősének, hogy nézzen meg. Meglepte az embereket, amit látnak, mert a legtöbb gazdinak pontosan az volt a gondja, hogy a kutyája nem tűrte a társaságot, nem tudott megbékélni más ebekkel, így nem vihette őket sétálni sem, én meg negyvenöt kutyával görkoriztam. Figyeltem őket, a kommunikációs készségüket egymás között, a viselkedésüket, ezért mondom ma is, hogy a legtöbbet a kutyáknak köszönhetem, hiszen sok mindenre ők tanítottak meg. A producerek kijöttek, látták, mit csinálok, és megkérdezték, nem követhetnék-e kamerával, ahogyan dolgozom, és három-négy perces klipeket készítenénk, melyeket aztán eladhatnánk különféle tévécsatornáknak. Így hát egy hónapon át követtek, ez alatt az idő alatt emberileg is megismertek engem, illetve a hozzáállásomat is, azt mondták, hogy csináljuk egy csapatot, és kezdjünk el hosszabb műsorokat is forgatni.

* Magam is figyelemmel kísérem a hasonló műsorokat, és azt vettem észre, hogy a legtöbb esetben kiderül: nem is az állat viselkedésével van baj, hanem a gazdi hozzáállásával. Ezt viszont a legtöbben nem szívesen ismerik el. Hogyan tudsz egyszerre szólni emberhez és állathoz is?

— Nemrég voltam otthon a huszonegy éves gimis osztálytalálkozón, és azt láttam, hogy közülünk rengetegen lettek tanárok. Én is biológia-testnevelés szakos tanárként végeztem Nyíregyházán. Sokszor kérdezik, hogyan tudok együtt dolgozni az emberekkel, hogyan tudom „nevelni” őket, hogy ők aztán jobban neveljék a kutyáikat. Van két gyönyörű szép gyermekem, egy négy- és egy hatéves. A gyereket, ahogyan a kutyát is, valójában ugyanazért neveljük: a gyerekből normális felnőttet akarunk faragni, a kutyából pedig normális állatot. Valamikor 2005-2006-ban kezdődött ez az egész, Cesar Millan indította el ezt a hullámot, addig az amerikaiak negatívnak látták a nevelést. Ő volt az úttörő, ő alapította meg azt a hatalmas mozgalmat, amelynek segítségével végbement a szemléletváltás. Mert mit látunk a világban most már mindenütt? A gyermekek lassan átveszik az uralmat, a szülők pedig azt hiszik: ha szeretik a gyerekeiket, az már elég ahhoz, hogy kedves és rendes emberré váljanak, holott ez nem így van. Lassan már ott tartunk, hogy a gyerekek nevelik a szüleiket, minden úgy van, ahogyan ők akarják. Így van ez a kutyák esetében is. Kezdetben nagyon durva ügyekkel foglalkoztam, mindig már csak akkor hívtak, amikor a kutya elaltatás előtt állt, mert az emberek már nem tudtak mit kezdeni vele. Ezt azért szerettem, mert ilyenkor az emberek jobban figyeltek, megértették, hogy a kutyák viselkedésének kialakulásában ők a hibásak, mert nem megfelelően kommunikáltak velük, nem követelték meg tőlük, amit kellett volna. Olyan esetekről beszélek, amikor a kutya nemcsak családtag, hanem hozzá van szoktatva ahhoz, hogy ő a főnök, azt csinál, amit csak akar, és egyáltalán nem tanították meg neki, hogy mi a különbség a jó és a rossz között. A kutya nem logikusan, hanem ösztönösen gondolkodik, és ezt az emberek nehezen értik meg. A kutya nem kezd el azon filozofálni, hogy ki lesz a következő elnök, vagy mi lesz holnap az ebéd, hiszen mindig a pillanatban él. Az embereknek is meg kellene tanulniuk, hogy ne rágódjanak a múlton, csak a jelenben éljenek. Ha viszont elkövettek egy hibát a múltban, akkor azt a jelenben ne ismételjék meg. A gazdiknak mindig azt tanítom, hogy legyenek határozottak és következetesek a kutyájukkal, és nagyon fontos az ismétlés is. Mindig csak az ismétlés. Nem szabad beleragadni a rossz szokásokba, a rutinba, és a véleményeket is meg kell tanulni befogadni.

* Min dolgozol most?

— Egy könyvet írok, melynek címe Discipline vs. Discipline. Ezt valahogy úgy fordítanám le, hogy Nevelés nevelés ellen. A kötetben párhuzamot vonok aközött, hogy hogyan nevelünk embereket, illetve állatokat. Mert ha jobban belegondolunk, mindkét esetben ugyanaz az elv és az ok, azzal a különbséggel, hogy az ember gondolkodó, az állat pedig ösztönös lény. Ez az egyetlen — egyébként pici — különbség. A nevelésre az állat és az ember is ugyanúgy reagál.

* A műsorral kapcsolatban érkeznek visszajelzések?

— Mindig azt kérem az emberektől, hogy mondják el a véleményüket, a jót is, a rosszat is, hogy tudjak változtatni, ha kell. Sokan jegyezték meg, hogy a magyar nyelvű Viasat Nature csatornán furcsa volt a szinkron. Ennek magyarázata, hogy arra már nem maradt idő, hogy én vegyem fel a magyar hangot, hiszen a csatorna mielőbb műsorra akarta tűzni a premiert. Akik ismernek, azok tudják, milyen a hangom, és nekik valóban furcsa volt így hallani engem, úgyhogy felajánlottam a Viasatnak, hogy a következő sorozatot már én szinkronizálom magyarra.

 

A Dog Tales: Tibor to the Rescue, azaz Kutyatörténetek: Tibor, a megmentő (Szerbiában Pasje priče: Tibor stiže da spašava) című műsort szerdánként, 19.10-től láthatják a Viasat Nature-ön. Az ismétlésekről és az egyéb premierekről a csatorna internetes oldalán kaphatnak bővebb információt.

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Nincs lehetetlen
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink