— Őszintén mondom, soha eszembe sem jutott, hogy az életemet megosszam a nyilvánossággal, mert úgy érzem, a legtermészetesebb módon cselekedtem, minden asszony így tett volna a helyemben — mondja elgondolkodva. — Azt hiszem, az igazi család utáni sóvárgás már kicsi koromban kialakult. A szüleim együtt éltek ugyan — mindketten értelmiségiek, dolgoztak, sosem voltak súlyos anyagi gondjaink —, de apámnak már volt két tönkrement házassága, anyámnak meg egy hét évig tartó jegyessége, így talán nem csoda, hogy nem volt éppen pozitív véleményük a házasságról, a családról. Apámnak született két gyereke is, egy fiú és egy lány. A lány az idősebb, ő még velünk élt, amikor én a világra jöttem, de amikor középiskolába indult, elment az anyjához, így csak a bátyám és én nőttünk fel együtt.

Nem róhatok fel semmit a szüleimnek, nem voltak sem túl szigorúak, sem túl engedékenyek, de nálunk mindig olyan volt a hangulat, mintha éppen költözködés előtt állnánk: nem volt kifogástalan rend, meghatározott időben közös étkezés, közös programok. Amikor elmúltam tízéves, az osztálytársaimból, szomszéd gyerekekből kialakult egy társaság, és láttam, hogyan élnek más családok. Azt hiszem, már gyerekfejjel elhatároztam, ha egyszer családanya leszek, nálam „mindig sütni fog a nap”, még akkor is, ha kint zuhog az eső.

Középiskolát végeztem, de már régen is nehéz volt munkát találni, hát ott dolgoztam, ahol szükség volt rám. Apám korán meghalt, anyám sebtében ismét férjhez ment, a bátyám pedig még legénykorában önállóvá vált, így nekem sem volt sok választásom: húszévesen férjhez mentem. Szerelemből. Kilenc évig éltünk együtt, született két fiam. Anyagilag ugyan nem haladtunk előre a válság miatt, de azért család voltunk. Mindaddig, amíg a férjem nem kapott munkát kőművesként egy magánvállalkozónál. Ekkor kezdődtek a mindennapos italozások, az adósságok felhalmozása, az egymást követő, ocsmánynál ocsmányabb nőügyek, amit már az akkor nagyobb, értelmes fiaink is undorodva ítéltek el. Elváltunk, és ő egyetlen dinárral sem járult hozzá a gyerekek neveléséhez. Ahogy nőttek, én egyre magányosabb lettem — így ismertem meg a második férjemet, aki mögött ugyancsak volt egy tönkrement házasság. Neki egy tízéves kislánya volt, akit a születése után fogadtak örökbe, mert a feleségének nem lehetett gyereke. A válásuk után a kislány az anyjával maradt. Nekünk született egy közös kislányunk, és alig volt néhány hónapos, amikor a férjem fogadott lánya hozzánk költözött. Az anyja azt mondta, neki nincs ideje vele foglalkozni, nálunk úgyis nagy a család, elfér. Rettenetesen sajnáltam a kislányt, aki valósággal el volt veszve. Hónapokig tartott, mire normális kapcsolatot alakítottam ki vele, mire sikerült beilleszkednie a családba. A közös kislányunk óvodába indult, amikor a férjem ismét összemelegedett a volt feleségével, és beadta a válást. Fogalmam sem volt, hol hibáztam, mert mi valóban nagyon szépen, megértésben éltünk együtt. De erőszakkal nem tarthattam magam mellett, így elváltunk. Az osztozkodás annyiból állt, hogy a két kislány velem maradt. A fogadott kislány nem kellett a gyámjainak, és ő sem akart az apjával menni, arról nem is beszélve, hogy az anyjával többet egy szót sem váltott attól kezdve, hogy hozzánk költözött.

Nem akarom dicsérni magamat, vagy olyan színben feltüntetni az eseményeket, mintha áldozat volnék. Én akartam, hogy így legyen, az én választásom volt, hogy a volt férjem gyerekét sem engedem szélnek. Ha visszagondolok az elmúlt csaknem tíz évre, el sem tudom hinni, hogy mindent egyedül vészeltem át. Négy gyerekkel, anélkül, hogy bárkitől egyetlen dinárt kaptam volna. Igaz, időnként a bátyám segített, amennyit tudott, de neki is családja, két gyereke van. Volt olyan időszak, amikor egyidejűleg három munkahelyen is dolgoztam, de otthon mindig minden a legnagyobb rendben volt. Azt hiszem, ránk az ég is vigyáz, mert egyetlen gyerekemmel sem volt soha semmilyen gond. Ragaszkodnak egymáshoz, hozzám, és én is hozzájuk, szeretettel, féltéssel, de mindenekelőtt felelősségtudattal. Én egy megfáradt, idősödő asszony vagyok, aki mérhetetlenül boldog, és büszke a gyerekeire. Biztos vagyok benne, hogy mi sziklaszilárdan állunk a lábunkon, egymást támogatva. Ha újrakezdeném, ma sem tennék semmit másként.

A nyitókép illusztráció: Blondinrikard Fröberg/Flickr.com