A Szabadkai Történelmi Levéltárban olyan számlákat is őriznek, amelyekből kiderül, hány kiló húst rendelt a városvezetőség 1918 őszén a szerb és a francia katonáknak — mondta el az interjú során az intézmény igazgatója. Az alcímben szereplő előadás szerzője pedig Sándor trónörökös szabadkai látogatásáról és (valóra nem váltott, egyébként mindmáig mások részéről sem teljesített) ígéretéről is mesélt az interjúban. Hasonló érdekes témákért tessék csütörtökön délelőtt 11 órára a városháza dísztermébe menni!

Impériumváltás 1918-ban a levéltári anyagok tükrében — ez az idei tanácskozás témája. Műemlékvédelem a Szerb—Horvát—Szlovén Királyságban és a Jugoszláv Királyságban. A közigazgatás és a tanügy helyzete az impériumváltás idején. Rettegés és kivárás — 1918 novembere Újvidéken. Néhány cím a már említett szabadkai tematikájún kívül az érdekesnek ígérkező előadások közül. A nagy háború lezárásának és az új délszláv állam megalakulásának 100. évfordulója olyan téma, amely mellett a hagyományos levéltári konferencia szervezői sem mehettek el — hangsúlyozta Stevan Mačković igazgató.

A kép Dejan Mrkić gyűjteményéből való

— Tizennégy előadás hangzik el, a témát sok oldalról körbejárjuk. Belgrádból, a Jugoszláviai Levéltárból érkeznek kollégák, Budapestről, a Fővárosi Levéltárból, Pécsről, Kecskemétről, Zágrábból, a Horvát Állami Levéltárból, Vajdaságból Zentáról, Nagybecskerekről... Mindenki, akit érdekel a téma, eljöhet, meghallgathatja az előadásokat. Szimultán fordítással, videoprezentációkkal kísérjük a referátumokat. Remélem, gimnazisták, egyetemisták is csatlakoznak hozzánk. A rendezvény második napja zárt körű, vendégeinket elvisszük a múzeumba, a zsinagógába, Palicsra, barátkozunk, beszélgetünk.

Az interjú során arra is kitértünk, hogy a levéltár szeretne egy kiadványt megjelentetni az elhangzott előadásokból, ám ez — akárcsak a konferencia megszervezése — elsősorban a támogatástól függ, hiszen pénz nélkül semmi nem működik. A Levéltári Nap fontos támogatója a város — nyomatékosította Mačković, és hozzátette, az intézmény saját forrásokból pótolja ki az összeget.

A korábbi konferenciák anyaga elérhető a suarhiv.co.rs honlapon.

Levéltáranként változó, mennyi anyagot őriznek az impériumváltás folyamatáról, a szabadkaiban sok irat található, ha nem is nagy horderejűek, de fontosak és érdekesek — kanyarodtunk vissza a tanácskozás témájához.

— A katonaság központosítva volt, ezért Újvidéken, Belgrádban maradt a fő anyag. Működött a városi tanács, kollégánk, Halász Tibor, az Ex Pannonia levéltári folyóirat év végéig megjelenő új számába erről ír cikket. A mi munkánk azonban nem elsősorban a kutatás, hanem a levéltári anyag rendezése, mellyel a kutatók munkáját tesszük könnyebbé.

Dr. Mészáros Zoltán levéltáros, történész éppen ezt tette: iratokat számozott, és adminisztrált, amikor beléptem az irodájába. 

— A levéltárosok munkája, ahogy látod is, eléggé mechanikus, irodához kötött, közben annyi minden átmegy a kezünkön, amiről annyi mindent lehetne mesélni, amit publikálni lehetne, hogy egyszerűen felforr bennünk az, hogy mondjunk valamit — árad belőle, amikor arról kérdezem, mi a jelentőségük a Levéltári Napoknak, és a rendezvény saját maguknak vagy a széles nyilvánosságnak szól-e. — Ezért van az, hogy amikor szóhoz jutunk, ömlik belőlünk a mondanivaló, és olyan részletekbe is belemegyünk, amelyek teljesen feleslegesnek tűnhetnek. Viszont ha sok dokumentumot megnézünk, és van tehetségünk arra, hogy elvonatkoztassunk, akkor egy élő kép rajzolódik ki bennünk arról, hogy milyen volt Szabadka ekkor, akkor vagy amakkor.

Le is csapok rögtön a témára: miután annyi irat átment a kezén, és kutatta is az impériumváltás szabadkai vonatkozásait, vajon milyennek látja az akkori Szabadkát?

— A belváros hasonló volt a maihoz, néhány épületet leszámítva. Ami hirtelen változás volt, az az állami jelképek eltűnése és felcserélődése. Szinte látom magam előtt, ahogy jönnek az állomásról a katonák a Raichle-palota felé, majd a korzón végig, a városházáig. 1918. november 13-án, 18 óra 35 perckor érkezett meg velük a szerelvény a szabadkai vonatállomásra. Az impériumváltást szemlélhetjük pontszerűen és folyamatszerűen. Pontszerűen november 13-ára hegyezhetjük ki, ám ez egy folyamat volt, melyet 1918 őszére, nagyjából a szaloniki front áttörése és az őszirózsás forradalom idejére tehetünk, és mely 1922-ben a határok megvonásával fejeződött be. S bár most van a 100. évforduló, én már évekkel ezelőtt megírtam mindezt az Ex Pannonia 15. és 16. számában, valamint a Hídban. Ami a „laikusokat” illeti, mi azért vagyunk, hogy az ő kíváncsiságukat is kielégítsük, ám sajnos csak arról tudunk mesélni, amiről van irat. Emellett nagyon jó lenne, ha a laikus közönséget érdekelné Szabadka történelme 1892-től, mondjuk, 2000-ig vagy 1989-ig, mert ez nincs monografikusan feldolgozva. Iványi István megírta ugyan 1892-ig — és ez egy nagyszerű kiadvány, a maga korában kiváló alkotás volt, de ma is használható —, viszont pótlásra szorul, és hiányzik a folytatása. Szeretném, ha a szabadkaiakat érdekelné a folytatás!

Dr. Mészáros Zoltánt arra kértem, kutatásai alapján mondjon el néhány történetet a száz évvel ezelőtti szabadkai eseményekről. Ezekből adok most közre, hogy lássák: a múlt nemcsak politikusok és háborúk, hanem élő, hús-vér emberek, szabadkaiak története is:

* Szabadkát úgy „szabadították fel”, hogy ténylegesen egy puskalövés sem dördült el. (Mindenhol azt lehet olvasni, hogy felszabadítás történt, holott Szabadka jogilag 1699 óta Magyarországhoz tartozott, a Habsburg Birodalom országai közül a Magyarország nevű részhez. Így ez egy kicsit furcsa megfogalmazás.) Megjött a vonat, a parancsnok leszállt, a város vezetősége és az érdeklődő közönség várta. Akkoriban már nagy antantszimpátia volt Magyarországon, mindenki abban bízott, hogy az antant majd mindent megold. A magyar és a magyarországi lakosság úgy gondolta, most már béke kell, mindenáron. A visszaemlékezések szerint Szabadkán ujjongva fogadták az érkező szerb csapatokat, szerb és magyar nyelven is elhangzott beszéd.

* Később, amikor valaki keserűen visszaemlékezett a történtekre, így fogalmazott: „A városban elkezdett terjedni a csevapcsicsabűz”.

* Egy szerb érkező tiszt vagy hivatalnok úgy vélekedett, nehéz lesz a várost délszláv jellegűvé tenni, mert itt van ez a nagy városháza, a magyaros szecesszióval. Később ennek is megtalálták a módját, ide helyezték a belgrádi egyetem jogi karát, az indoklás szerint azért, hogy „az ifjú idealista fiatalság ellenálljon az irredenta propagandának”.

* A trónörökös is ellátogatott Szabadkára, 1919. július 16-án. A vasútállomáson várták 16 órakor, ráadásul még egy nagy zápor is jött, mindenki megázott. Ám Sándor trónörökös nem vonattal érkezett, hanem autóval. Még a tavasszal járt itt az udvari marsallja, aki elrendelte a szabadkai vezetőknek, hogy mit kell tenniük a látogatás során, hangsúlyozva, hogy a vacsorán az Arany Bárány vendéglőben (az impériumváltás után: Jagnje, majd hadseregotthon lett a neve) a város részéről csak egy rövid köszöntés legyen, mert a trónörökös unja a hosszas beszédeket. Ezen a napon történt az is, hogy egy sándori (aleksandrovói) polgár odasettenkedett Aleksandarhoz, és azt kérte tőle, hogy látogasson el az Aleksandrovo nevű városrészbe. A trónörökös úgy döntött, hogy megteszi. Érdekes, hogy a városházán szállásolták el, kialakítva egy apartmant az első emeleten, ahol ma a politikusok vannak. A karzatról beszédet intézett az emberekhez, másnap a szerb templomban egy ortodox, valamint a Szent Teréz-székesegyházban egy katolikus misén vett részt, aztán elment Sándorba, majd Palicsfürdőre, a számára rendezett általános népünnepélyre. A polgármester, Stipan Matijević, félve odament hozzá, és megkérdezte, hogy meg lehetne-e oldani Szabadkán a szennyvízelvezetés kérdését. A trónörökös megígérte, hogy még Matijević polgármestersége idején megoldják. (Láthatjuk, ez azóta sem történt meg mindenhol!)