Stand-up comedy székely módra

Stand-up comedy székely módra

Berecz András Magyarkanizsán mesélt — Magyarkanizsára látogatott a népi stand-up comedy egyedüli művelője, és bemutatta legújabb, Angyalfütty című lemezét. Már olyan régen hallgattam élőben Berecz András meséit, hogy el is felejtettem a szemében, a bajsza szélén mindig ott bujkáló huncutságot és a vehemenciát, mellyel mesélni tud.

„Azért kapott két fület és egy nyelvet az ember, hogy kétszer annyit tudjon hallgatni, mint beszélni” — kezdi az estet Berecz András Kossuth-díjas mesemondó, énekes, népmesegyűjtő, folklórkutató. A székely szavakkal, dinamikával mesélt történetei, a nagy bajsza olyanná teszik, mintha ő maga is egy székely falucska tanítója volna. S ahogyan ő maga is mondja: „Hogy az ember az igazi, valóságos magyar észjárásban megmerítkezhessen, ahhoz az első kötelessége, hogy otthagyja Budapestet.” És meséiben ennél sokkal több bújik meg. Néha kikacsint a mai kor emberére, azaz ránk, megmagyarázza a fogalmakat, és olyan fordulatokkal játszik, mint a „telt-múlt az idő, mert hajlamos rá”, vagy a „léptek, tehát haladtak”. Meséi mindig tanulságosak, s a józan paraszti ész szabályain csavarnak egy jó nagyot, fűszerezik egy cseppnyi iróniával és olyan angolos humorral, amelynek hallatán még Londonban is felhorkannak irigységükben az ötórai tea mellett a misterek. 

Mesélni tudni kell. És nemcsak a gyerekek kell hogy hallgassák, hanem a felnőttek is. Mindenki majd azt érti meg belőle, ami neki van szánva. Ezt a nyelvet, a mese nyelvét beszéli anyanyelvi szinten Berecz András.

A közönség sem maradt ki az éneklésből, és tudjuk, hogy a jelen kor embere nem szívesen dalol együtt másokkal, ha mellé nem szól a zene, vagy nem énekel a mikrofonba egy kórus. Berecz András azonban a humort és némi pszichológiát segítségül hívva dalra fakasztotta a magyarkanizsai közönséget. A közös éneklésnek sok szabálya van, kettőt fog megosztani velünk — mondta. Az első, hogy ha a szomszédom miatt nem mernék énekelni, ne nézzek rá, a második pedig, hogy ha ő nem énekel, a könyökömmel egy gyenge ütéssel adjak neki ihletet, hiszen tudvalevő, hogy ma csupán azért kelt ki az ágyból, hogy este közösen énekelhessen sok más emberrel, úgyhogy jót is cselekszünk. És láss csodát, mindenki énekelt. Eleinte egy picit zavarban voltak, de daloltak. Jobban sikerült, mint Madonnának. A közös dal ismerős sorai egyszer csak ismeretlenné váltak, és az éneklő arcok nevetésbe fordultak. Így hangzott ugyanis: „Erdő, erdő, erdő, gyergyószéki kerek erdő. Medve lakik benne, medve lakik tizenkettő. Fekete a barna medve szőre, mint a babám sűrű szemöldöke. Csárdás kis angyalom, gyönyörű híredet hallom.”

Noha a nagy mesélő az esten „csak” két mesét, illetve néhány rövid anekdotát osztott meg velünk, kalandozó meseszövése közben olykor olyan nagy kitérőket tett, hogy a végére egy ezerszálas szövésminta alakult ki.

Az egyik anekdota a magyar nyelvről s annak dallamosságáról szólt. Erről sokan sokat tudnának beszélni, nyelvészek veszhetnek össze, majd békülhetnek ki, de a legtökéletesebben mégis a Tét helységből származó „alkati pedagógus” foglalta össze a dolgok kvintesszenciáját, aki a helyi néptáncvetélkedőn, miután a falu táncosai nem kaptak díjat, imigyen szólt a zsűri elnökéhez: Mit ítété te téti tetű, te átátá? S hogy lefordítsuk: Mit ítéltél te téti tetű, te átálltál?

Egészen hazáig ismételgettük Andris bácsi mondatait, hogy legalább néhány ránk ragadjon, és még a legerősebb szappannal se lehessen lemosni.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Merülés
Múzsaidéző
  • Györffi Réka
  • 2018.11.03.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Facebook

Támogatóink