Sötét irónia és a muzsika színes hangjai

Sötét irónia és a muzsika színes hangjai

Nem volt könnyű elcsípni a Laibach zenekar tagjait, hiszen bár mindig ott sürögtek-forogtak, ahol mi is, a Desiré Central Station Fesztivál utolsó két napján mégsem volt alkalmam interjút kérni.


Molnár Edvárd felvételei

A szlovén kultikus együttes Szabadkán koncertezett, s egy rántotta után ültünk le a hotelben, amíg a tagok egymásra vártak, hogy elindulhassanak vissza, Ljubljanába. Ivan Novak, a fényekért és a vetítésért felelős „őstag” válaszolta meg kérdéseimet.

Az 1980-ban alakult szlovén indusztriál-úttörő-képzőművész-zenész csoport két legújabb lemezének (Also Sprach Zarathustra és The Sound of Music) programjával érkezett a Jadran színpadára. A koncert — mint mindig — csodálatos volt. Egy mágikus, szürreális utazás. Zenei stílusok folytak át egymás száján, illetve hagytak bennük le- és kimoshatatlan nyomokat. A Jadran színpadáról bűvöltek bennünket zenével, fénnyel, videókkal és sok-sok iróniával.

* Sok fellépésetek van színháztermekben?

— Az attól függ, de elég sok, igen. S úgy hallottam, Szabadkának nincs is koncertterme, tehát hol máshol lépnénk fel, mint a színházban. Mi nem vagyunk hívei a sportcsarnokos koncerteknek.


 

* Legutóbb Szarajevóban láttalak benneteket, a Europe című előadásban zenéltetek élőben, most pedig itt vagytok, ti zártátok a tizedik fesztivált. Már többször felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mi a mai ifjúságnak a Laibach, és mi volt akkor, amikor megalakultatok?

— Ami a fiataloknak Tito volt akkor és most. Egyébként nem tudom, mit gondol a mai fiatalság rólunk. Mi nem az a zenekar vagyunk, amely feltétlenül az ifjúsághoz akar szólni. Azaz nem csak hozzá, s az sem biztos, hogy a fiatalok a célközönségünk. Sokszor szembesülünk például azzal, hogy koncertjeinkre idősebb emberek is járnak. Még nyolcvanévesek is. De az is előfordul, hogy gyerekek ülnek az első sorokban, és hallgatják, amit játszunk. A fiatalságnak megvannak a saját fejlődési ívei, tervei, projektumai, ami a zenét, a kultúrát illeti. A gyerekek is végigjárnak egy utat a Barbie-tól Beyoncéig (Beyonce and beyond). A kölykök nem szeretik azt a zenét hallgatni, amelyet a felnőttek, a szüleik, viszont azt gondolom, hogy a Laibach sokukhoz elér, mert amit csinálunk, az generáción felüli vagy kívüli.

* Észak-Koreában is felléptetek. Nem is gondolná az ember, hogy ott is ismernek benneteket.

— Ez úgy kezdődött, hogy éppen nagy erőkkel kerestünk valakit, aki elkészíti a Whistleblowers című számunk videóklipjét, s egyik barátunk, rajongónk, aki dizájnnal foglalkozik, azt mondta, van egy ismerőse, aki nagyon színvonalasan dolgozik, jó videókat készít. Mi pedig rákerestünk a norvég kulturális aktivistára, Morten Traavikra, tetszett a munkája, így hát felkértük, hogy csinálja meg a mi klipünket is. Ez meg is történt, közben gyorsan kiderült, hogy ő is rajongónknak vallja magát, s a videók készítésén kívül kulturális csereprogramok szervezésével is foglalkozik Norvégia és Észak-Korea között. Ő maga ajánlotta fel, hogy megpróbál bennünket átnyomni az igen kis lyukú szűrőn. Megmutatta több embernek az általa készített videót, a Whistleblowerst, és azt mondták, szeretnének bennünket élőben is hallani. A kommunikáció és az adminisztráció intézése persze eltartott egy évig, de végül kijutottunk.

* Nehéz kommunikálni az ottani emberekkel?

— Nem volt könnyű, vagy válaszoltak, vagy nem.

* S mit hoztatok onnan haza? Milyen emlékek maradtak meg bennetek?

— Jó érzésekkel tértünk vissza. Sok jó ember volt körülöttünk, aminek nagyon örültünk. Európaiként meg kell érteni azt a specifikus helyzetet, amelyben az ottaniak élnek. S a legnehezebb része, hogy ne legyünk túl gyorsan ítélő európaiak. Észak-Koreát nem lehet elsőre megérteni. Vissza kell utazni az időben, megnézni, hogyan is jött létre az ország, mi mindenen ment át az azóta eltelt évek során (sztálinizmus, maoizmus, a szomszédos államokkal való viszony, háború, japán megszállás stb.). És ha ezt mind jól áttanulmányoztuk, akkor talán jobban megértjük majd az ott lakókat, illetve a viselkedésüket. A nagy különbség az ország két része között (akár politikai, akár kulturális szempontból nézve) akkor kezdődött, amikor két részre osztották. De remélem, hogy hamarosan egyesül majd észak és dél.

* Több feldolgozást is hallottunk tőletek a koncerten. Mi alapján választjátok ki a dalokat?

— Konceptuálisan dolgozunk, tehát általában attól függ, hogy milyen témáról gondolkodunk éppen, de spontán is választhatunk. Így született, mondjuk, a Life is Life című feldolgozásunk is, mert akkor éppen olyan dolgokkal foglalkoztunk, amelyeknek apropójából ez is belefért.

 

 

* És A muzsika hangja című film dalai hogyan jöttek képbe?

— Azt a koreaiak szemszögéből választottuk ki. Jó, persze, gyerekkorunkban mi is imádtunk ezt a filmet s annak esztétikáját, mindig is szerettünk volna valamit kezdeni vele. És hát a világ egyik legismertebb filmjéről van szó. Mielőtt Koreába indultunk volna, azon agyaltunk, hogy milyen zenét is játsszunk majd ott, hogyan kommunikáljunk majd a közönséggel. Így merült fel A muzsika hangja, mert ez ama kevés nyugati filmek egyike, amelyeket vetítettek és vetítenek Észak-Koreában. Ennek segítségével tanulnak angolul az iskolákban, feldolgozások is készültek belőle, a helyiek szeretik ezeket a vidám, zenés filmeket, énekelgetik a Do-re-mi című szerzeményt. Amikor tehát mindez kiderült, azt mondtuk, hogy most van itt az ideje néhány dalocskának A muzsika hangjából. Egyébként nagyon kevés nyugati dolog jut el az észak-koreaiakhoz: nem ismerik a Rolling Stonest, a The Beatlest, és még sorolhatnánk.


* Mik a terveitek? Új lemez, videóklip van-e most készülőben? Vagy turnéztok?

— Most egy európai turnéra készülünk, emellett vannak új projektumaink, azokon dolgozunk keményen. Nemrég fejeztünk be egy filmzenét az Iron Sky: The Coming Race-hez, szóval mindig van mit csinálni.

* Azt elhiszem. A zenétek egy sötét jövőt vetít előre, hangulata pedig még akkor is inkább fekete, amikor pónikról énekeltek. Ha a kor, melyben élünk, ilyen sötét, szerinted mi adhat reményt vagy fényt?

— Sokan kérdeznek rá erre, és sokan látnak bennünket ilyennek. Az idők nem kizárólag sötétek. Összetett kérdés ez, és a válasz is összetett. Ha arról gondolkozunk, hogy nem is olyan régen volt két világháború, s összevetjük ezt a tényt a mai életünkkel, akkor arra a megállapításra juthatunk, hogy voltak sötétebb idők is a mostaninál. Persze amíg világ a világ, addig lesznek háborúk a fegyverkereskedelem miatt, de azt nem mondhatom, hogy kizárólag sötét időket élünk most. Realisztikusan kell ezekre a dolgokra tekintenünk. Azt gondolom, hogy dolgozni kell, és a munkánkat a tőlünk telhető legjobban elvégezni. Ha pedig jön a világvége, mely előbb vagy utóbb be fog következni, azt úgysem kerüljük ki, csináljunk bármit is.

 


Fotó: Jrund Freland Pedersen

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Egy nagyon vagány nő
Interjú
Facebook

Támogatóink