— Az egyik legnagyobb kudarcom, hogy nem tudom meggyőzni a szüleimet — főleg az apámat — arról, hogy nekem is jogom van dönteni a saját életemről — kezdi keserűen a harminc körüli fiatalember. — Hiába mondom, hogy tőle vártam a legkevésbé, hogy nem támogat, hiszen ő is a szülei ellenkezése dacára indult el a maga útján. És az a legfurcsább, hogy apám sokkal hevesebben tiltakozik, mint anyám, pedig anya az, aki a szülei nemtetszése ellenére apámhoz kötötte az életét. Amikor ezt apámnak egyszer a szemébe mondtam, egy ideig hallgatott, majd ennyit közölt: éppen emiatt tiltakozik jobban, mert ő szenvedett a nem kívánt családtag szerepében.

A magam életével kellene kezdenem a történetet, de a szüleimé nélkül nem sok értelme volna. Mindketten túl vannak már a hatvanon, apa két évvel fiatalabb anyámnál, aki egy mozgékony, helyes, magára még most is sokat adó asszony. Ezzel szemben apám már régen sörpocakot eresztett, számára az öltözködés sem létkérdés, csak akkor vágja magát puccparádéba, ha anya szigorúan rászól. Ebből azonban nem kell arra gondolni, hogy papucsférj — az utolsó szó az övé, de megszívleli anya tanácsait. Anyám egy neves értelmiségi család egyetlen, későn született gyermeke. A nagymama betegsége miatt eladták az „úri”, városi lakást, és falun vettek egy rendezett, nagyobb tanyát. Földművelésbe, pontosabban állattenyésztésbe kezdtek, és gyorsan a jómódú gazdák sorába emelkedtek.

Mivel nagyapa nem győzte egyedül a munkát, egész évben alkalmazott egy többgyermekes házaspárt. Öt fiút neveltek — az apám volt az utolsó előtti. Amikor nagyobbak lettek, ők is eljártak a tanyára dolgozni. Így ismerkedtek meg a szüleim. Apám csak az általános iskolát fejezte be, többre nem futotta a családnak. Anyám a középiskola után egyetemre iratkozott, ám a szüleim kapcsolata olyan szorossá vált, hogy nem tudtak egymás nélkül meglenni. A katonaság után apám bejelentette, hogy elveszi a gazda lányát, és ekkor kitört a háború: nemcsak a két család között, hanem a családokon belül is. Rengeteg megpróbáltatáson estek át, néhány hétre el is szöktek, az anyai nagyapám a rendőrséggel kerestette őket. De végül mégis összeházasodtak. Anyám szüleinek az volt a kikötésük, hogy a fiatalok megesküdhetnek, de csak abban az esetben, ha náluk maradnak, hiszen a lányuk hozzászokott a kényelemhez. Apám beleegyezett.

Én a házasságuk ötödik évében születtem, és csodálatos gyermekkorom volt. Mindenki a maga módján szeretett, közben pedig szép lassan egyre több részletet tudtam meg a család történetéből. Legjobban nagyapával szerettem beszélgetni — volt az öregúrnak egyfajta kellemes kisugárzása, mely miatt köztiszteletnek örvendett. Amikor már megértettem a dolgokat, sokszor mondta, hogy szép a szerelem, de az a legokosabb, ha mindenki magához illő párt választ magának. Ily módon senkinek sem kell kellemetlenül, esetleg megalázva éreznie magát. Az évek folyamán anyám ösztönzésére apám elvégezte a középiskolát, sikerült is neki valamilyen tisztséghez jutnia, csiszolódott a modora, megtanult viselkedni, de a nagyszülők sosem fogadták el igazán. A szüleim ma is békében élnek, sosem voltam vita tanúja. Elsőként a nagyapa halt meg, majd két év múlva a nagymama, aki kardos asszonyság volt. Egyedül maradtunk a tanyán. Nekiveselkedtem az egyetemnek, de a harmadik évben abbahagytam a tanulást. Persze hogy a szerelem miatt!

Az egyetem melletti magánpékségben dolgozott egy lány, akinek nem tudtam ellenállni. A szülei meghaltak egy közúti balesetben, az anyai nagymamája nevelte. Egy rendkívüli, csendes, okos teremtés volt, akinek két hónap udvarlás után megígértem, hogy feleségül veszem. Otthon persze felfordult a világ, amikor bejelentettem a szándékomat, de azonnal hozzátettem: bármit mondjanak is, én elveszem a lányt, akit szeretek. Ötödik éve vagyunk házasok, van egy hároméves kislányunk, akit a szüleim karácsonykor láttak először. Hallani sem akartak a nősülésről, apám pénzt ajánlott a lánynak, hogy szakítson velem. A szüleim el sem jöttek az esküvőnkre. Tudom, hogy a fiatalok véleménye nagyon ritkán egyezik az idősebbekével, és azt is tudom, hogy a nemzedékek közötti vita régóta tart — talán sosem lesz vége —, de azt nem tudom felfogni, hogy az apám, aki maga is szenvedő alanya volt egy ilyen helyzetnek, miért nem tudja megérteni, hogy a feleségem többet ér, mint az egyetemi oklevél. Miért nem tudja átlépni a köztünk levő szakadékot?

A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)