— Tizennyolc évig dolgoztam gépészmérnökként, és szerettem ezt a szakmát. Mielőtt otthagytam a Radiator vállalatot, a tervezési részleg főnöke voltam, majd egy másik cégben dolgoztam. Az életemet átszőtte a zene, az édesapám is tamburázott egykor. Fiatalként rockegyüttest alapítottunk, a megboldogult Gyémánt Tiborral játszottam együtt, később zenészcsaládba nősültem, majd a muzslyai tamburazenekar tagja lettem. Mivel nem volt kis prímám, Raffa Bandi bácsival közösen feljavítottunk egy hangszert. Ennek az lett az eredménye, hogy utána ő tamburajavítással foglalkozott, én pedig elkezdtem érdeklődni a hangszerkészítés iránt. Kezdetben a hegedűk vonzottak. Az első mesterem egy belgrádi hangszerkészítő, Milan Nikolić volt, tőle tanultam meg az alapfogásokat. Utána Gyurity Gyurka barátom, aki ma is Szegeden él, segített abban, hogy megismerjem az odavalósi Daróczi Péter bácsit. A neves hangszerkészítő be is vállalt a műhelyébe. Úgy folyt a tanulás, hogy amikor csak tehettem, elmentem egy-két hétre vagy csak hétvégére, mert közben itthon folyamatosan dolgoztam. Neki köszönhetően szerettem meg annyira ezt a munkát, hogy végül ez lett az életem. Ő beszélt rá arra is, hogy fejezzem be a hangszerkészítő iskolát.

Urbán János Cremonában a világ egyik leghíresebb hegedűkészítő iskolájába szeretett volna beiratkozni — ahol Kónya István be is fogadta volna a műhelyébe —, de anyagiak hiányában ezt nem tehette meg. Érdeklődött az oktatási minisztériumban, az olasz nagykövetségen, sőt a katolikus egyházhoz is fordult, hogy legalább szállást nyújtsanak neki, ő pedig — ezermester lévén — bármiben segít, ha szükséges, de sikertelenül próbálkozott.

Közben Budapesten közelgett a felvételi vizsga, melyre egy „kézimunkát” illett vinni. Senkitől sem vártak teljes hangszert, de János hat nap és hét éjszaka alatt elkészítette a felvételire szánt tamburáját. Persze azt mondani sem kell, hogy nem a most használatos szerszámokkal dolgozta ki. A fogadtatás nem volt éppen kedélyes, de a kitartása ezúttal meghozta a gyümölcsét. Hárman voltak vendéghallgatók, akiknek már volt némi előtudásuk, majd János a régi hangszerkészítő iskola egyik legnagyobb mestere mellett is dolgozhatott, hogy végül az iskolát a legjobb tanoncként befejezve kiérdemelje az országos hangszerészszövetség elismerését, díszoklevelét. Ajánlatokat is kapott, maradhatott volna Budapesten, vagy ugródeszkaként is felhasználhatta volna a fővárost, ám János úgy döntött, hazajön.

Eleinte munka után vonult be a műhelybe, hétvégenként pedig „pihenésképpen” lakodalomba ment muzsikálni. Később abbahagyta a gépészetet, a munka mennyisége miatt a hangszerkészítésre, hangszerjavításra váltott át, és mint mondja, nem bánta meg. A zenélésben nem volt megszakítás, ma is az összes tamburahangszeren játszik, de leginkább a tamburabőgőn, emellett pedig mindig is gitározott.

Egy párizsi zenésznek tamburabőgőt készített, aki megajándékozta egy üveg bordói borral, melyet sok éven át őrizgetett, csakúgy mint a ’80-as évekbeli Szürkebarátot és Egri Leánykát. Tavaly kezdte felbontogatni a régi palackokat, melyek mind oxidálódtak. A bordói viszont kiváló minőségű maradt. János utána is nézett, mennyibe kerül egy ilyen palack, és kiderült, hogy 1300 euróba. Amikor megérkezett a mostani segédje, tanítványa, Boldizsár Csaba, őt is megkínálta, mondván: nincs az embernek mindig alkalma ilyen drága bort inni.

— Mivel apámmal már főztünk pálinkát, megpróbálkoztam a borkészítéssel is. Az első hat-hét évben csapnivaló nedűket készítettem, „három barát bora” volt mind, ami azt jelenti, hogy három személynek kell lefognia az embert, hogy meg tudja inni — ezt a kifejezést a budafoki borászati iskolában tanultuk, amikor néhány vajdasági borásszal együtt képzésen vettünk részt. Egyébként mindennel úgy vagyok, hogy ha érdekel, akkor maximálisan belevetem magam. Így volt ez a hangszerkészítéssel meg később a borászkodással is. Elkezdtem vásárolni a felszerelést, közben tanultam is, és sikerült sok mindent elsajátítanom. Ma már én is azt vallom, hogy aki borászkodik, az már eleve a barátom, és bárkinek szívesen adok tanácsot. Minden olyan helyszínre elmentem, ahol a bor volt a középpontban, mert mindenhol lehet tanulni. Igaz, most már megválogatom, hova megyek el, és sokat nyom a latban, ha valahol jól érzem magam. Tagja vagyok a muzslyai Szent Márton Borkedvelők Egyesületének. Ez egy olyan társaság, amely az utóbbi időben nagy lépéseket tett a borászat terén. Minden kedden összejövünk, társalgunk, készülünk a különféle tevékenységekre.

János az idén a nagybecskereki Borklub szervezésében megtartott versenyen abszolút győztes lett, az ő vörösbora érdemelte ki A legjobb közép-bánáti bor címet. A jövőt illetően továbbra is marad a hangszerek javításánál, abban bízva, hogy hangszerkészítésre is több felkérést kap. A zenéről sohasem mondana le, ezért a borászat csak hobbi marad. Az álmai között egy olyan kisebb szőlős kialakítása szerepel, amelyben kiváló minőségű szőlőt szüretelhet, hiszen a mi vidékünk terméséből is készülhet zamatos bor.

A szerző felvételei