Így történt ez a minap is, amikor egy bírósági alkalmazottal a közrend elleni vétségekről kezdtünk beszélgetni. Nem lepett meg az, amit hallottam tőle: egyetlen direktívát kell követnie a szabadkai szabálysértési bíróságnak, mégpedig a pénzbírság alkalmazásának irányelvét. Az ügyeket minél gyorsabban és egyszerűbben le kell zárni, erre pedig a legjobb megoldás a pénzbüntetést kiszabása. Olyan is előfordult, hogy a tettes, aki megkéselte társát, nem került börtönbe. Nem csukták le, mert a szúróeszköz pengéje nem hatolt „túl” mélyre! A büntető törvénykönyvben ugyanis azt is meghatározták, hogy börtönbüntetés terhe nélkül hány centiméterig hatolhat a szúróeszköz a húsba. Ezért a késelő pénzbüntetéssel megúszta. Némely elkövetők nagyon is tisztában vannak a jogaikkal. A rendőrség berkein belül például létezik egy szóbeli megegyezés arra vonatkozóan, hogy mikor lehet és mikor nem lehet kiköltöztetni egyik-másik házbitorlót. Például ha több napra elutazunk, és ez alatt az idő alatt valaki beköltözik az otthonunkba, mi több, be is rendezkedik benne, akkor a rendőrség nem tesz semmit. Persze ez nem mindenkire egyaránt érvényes. Ha ugyanis magyar vagy szerb nemzetiségű az illető, akkor tettének súlyos következményei lehetnek, bizonyos népcsoport, etnikai kisebbség tagjai azonban ezt büntetlenül megússzák. E kiváltságokkal ráadásul tisztában is vannak.

Más kiváltságok is léteznek: a garázdasággal és a magyarveréssel kapcsolatban is hasonló a helyzet. Az esetek többségéből – ha egyáltalán eljutnak a bíróságig — szabálysértési eljárás lesz. Az elkövetők tettüket megússzák egy megrovással vagy pénzbírsággal. A sok esetben fiatalkorú tettesek azt gondolhatják, hogy semmi sem lehetetlen, minden meg van engedve. A rendőrségnek ez a fajta magatartása Vajdaság valamennyi településére jellemző. Temerinben némely csoportok úgy vélik, hogy súlyosabb következmények nélkül akár félholtra is verhetnek magyarokat. A szerb sajtó nemigen foglalkozik az ilyen incidensekkel, mintha meg sem történtek volna, ellenben ha a magyar visszaüt, akkor a média, az egész ország egy emberként ítéli el a „soviniszta, nacionalista, szeparatista” meg még ki tudja, milyen magyarokat, és példás megbüntetésüket követeli. Az elmúlt időszakban igencsak megszaporodtak a magyarverések, és valamiért még a leghitelesebbnek, legobjektívebbnek vélt szerb tájékoztatási eszközök is nagyon egyoldalúan tudósítanak ezekről az esetekről, holott sokat tehetnének az indulatok lehűtésében. Horváth Árpádnak a Hét Nap hasábjain folytatásban megjelenő regénye, mely a néhány évvel ezelőtt elítélt temerini fiúk történetét mondja el, ezt a szerb médiahadjáratot igyekszik ellensúlyozni. Az olvasó az ő saját nézőpontja szerint tálalt történetüket ismerheti meg.

Nálunk Szerbiában furcsa módon értelmezik a demokráciát, és egy toleráns társadalom megteremtéséig még igen sok a tennivaló. A temerinihez hasonló incidensek pedig mindaddig lesznek, amíg az ügyészség és a rendőrség nem valamilyen felsőbb utasításra vagy miniszteri kezdeményezésre kezdi csak el a nyomozást, hanem magától is megteszi. De kettős mércét sem szokás a nyugati típusú demokráciákban alkalmazni — ezt is meg kellene tanulni.