,,Megtaláltam a helyemet, itt vagyok otthon

,,Megtaláltam a helyemet, itt vagyok otthon

Külhoni Magyarságért Díjban részesült Verebes Krnács Erika előadóművész, az Újvidéki Rádió szerkesztője.

A kitüntetés átvétele után elmondta, a munkahelyei változtak ugyan az elmúlt időszakban — magyartanárnak készült, dolgozott színházban, majd az Újvidéki Rádió dramaturgja, később újságírója lett —, de az 1982-ben elkezdődött előadóművészi pályája 35 éve töretlen.

Beszélgetésünket Erika zentai otthonában annak a kérdésnek a boncolgatásával kezdtük, miért nem lett végül magyar nyelv és irodalom szakos tanár.

— Én gyermekkorom óta tanárnak készültem, és ez az elhatározásom akkor ingott meg először, amikor a középiskolában előadást készítettünk a becsei vetélkedőre. Ugyanebben az évben versmondással is indultam a KMV-n, és első díjas lettem. Mindez oda vezetett, hogy elkezdtem kételkedni, valóban a megfelelő pályára készülök-e. Végül mégis a Magyar Tanszéken kötöttem ki, a színművészetit meg sem próbáltam, mert hadilábon álltam az énekléssel. Majdnem befejeztem az egyetemi tanulmányaimat, amikor felvettek a szabadkai Népszínházba ügyelőnek. A kulisszák mögötti világ azonban nem tetszett, viszont Vicsek Károly rendező berakott A varázsló kertje című Csáth-darabba egy nőnek a sok közül. Teljesen elbűvölt ez a világ, a bohém emberek, a rengeteg utazás. A következő évben már színészként számítottak rám, és ha nem jön Ljubiša Ristić felrobbantani a színházat, ott maradtam volna. Így azonban elmentem tanítani, de folyamatosan a színház után vágyakoztam. Éreztem, nem vagyok a helyemen. Pedig az iskolában is elsősorban azért alkalmaztak, hogy létrehozzam a színjátszó csoportot. Csak fél munkaidővel dolgoztam tanárként, a másik felében könyvtárosként, színjátszó, versmondó és tollforgató csoportot vezettem. Vajda Tibor látta azt az előadást, amelyet a gyerekekkel készítettem, és amikor az Újvidéki Rádióba dramaturgot kerestek, szólt nekem. A rádióban sok lehetőség nyílt meg előttem, írókkal tartottam a kapcsolatot, magam is a hangomat adtam, amikor szükség volt rá. Arra gondoltam, a pódiumművészetet mégiscsak elvállalhatnám, hiszen korábban már felléptem különféle iskolai programokban, rendhagyó irodalmi órákon Földi Lászlóval, Kovács Frigyessel, Vrábel Jánossal. Az első önálló produkcióm a János vitéz volt, Huzella Péter írta hozzá a zenét, és Bakos Árpáddal kezdtünk turnézni Vajdaság-szerte. Az általános iskolákban nagyon örültek nekünk, az előadás ugyanis azért készült, hogy egy kicsit kiegészítse, „emészthetőbbé” tegye a tananyagot. Miután megéreztem ezeknek a fellépéseknek a varázsát, elkezdtem felszabadulni a színpadon. Megtanultam, hogyan tegyem félre a szavalást, mert a közönség előtt mesélni kell a szöveget, gondolatokat közölni, mintha akkor találnád ki a soron következő mondatot. Ezután szinte évről évre, a rádiós munkámmal egyidejűleg, és mindig más előadóval karöltve létrehoztam egy-egy pódiumműsort. Lassan igény mutatkozott rá, állandóan hívtak bennünket. Feltérképeztem az iskolákat, megismertem a magyartanárokat, az igazgatókat, egy tanévben számos helyre eljutottam. Volt, hogy száz előadást tartottam, például József Attila verseiből 140-et szavaltam el. Aztán a középiskolák is érdeklődni kezdtek a munkám iránt, de a nagyközönség, a színpadok valahogy kimaradtak az életemből. Nem ismert a szakma, és én is sokáig úgy éreztem, pironkodnom kell, hogy ezt a tevékenységet színészi diploma nélkül művelem. Kifelé nem volt önbizalmam, de a gyerekek között nagyon jól éreztem magam. Végre megtaláltam a helyemet.

* Hogyan választottad ki a témákat?

— Elsősorban a tananyagra összpontosítottam, ezért került a figyelmem középpontjába József Attila vagy a Mátyás király mesék, a Micimackó stb. Mindig arra ügyeltem, hogy a hallgatóságom figyelmét lekössem. A József Attila-műsoromat hetedikeseknek és nyolcadikosoknak szántam, viszont az iskolák általában az ötödikeseket és a hatodikosokat is beültették az előadásra. Az egyik kis faluban az a sajátos helyzet fogadott bennünket, hogy az óvodásokat és az alsósokat is elhozták a produkcióra. Éppen ezért a műsor előtt mesélni kezdtem, hogy oldjam a hangulatot. Aztán a Kései sirató című versnél az egyik kislány elkezdett sírni, szinte rázta a zokogás. Kiderült, hogy olyan gyermekről van szó, aki már a harmadik nevelőszülőnél lakik, és annyira megérintette a költemény, hogy alig tudták megnyugtatni. Volt olyan is, hogy a balladaműsoron az egyik gyerek úgy meglepődött az előadásmódon és a hangváltásokon, hogy elkezdett nevetni, ami futótűzként terjedt a legtragikusabb részeknél. Rájöttem, ezért jó, ha az ember egy kicsit pedagógus is, mert tudja kezelni az ilyen helyzeteket.

* Három és fél évtized hosszú idő. Bizonyára nagy a különbség a régebbi és a mostani generációk között.

— Látszólag nagy a változás, de mindig a felnőttől függ, milyen lesz a következő generáció. Ügyeljünk rá, hogy ne a számítógép diktálja a tempót, ne az határozza meg, milyen gyerekeket neveljünk. Persze, a modern technikát sem lehet kizárni, viszont a felelősség a miénk. A tanárok jelentős része sajnos úgy gondolja, ezeket a fiatalokat semmi sem érdekli, én azonban folyamatosan bizonyítom magamnak is, és nekik is, hogy ez nem így van. Az egyik szakközépiskolában például rögtön kiszúrtam, melyik diák a vezéregyéniség, mert udvartartással érkezett, műsor közben pedig csinálta a fesztivált, félhangosan kommentált. Amíg a társam énekelt, odamentem hozzá, és bizalmasan súgva megkértem, segítsen rendet teremteni, mert nem szeretném abbahagyni az előadást, és különben is: ezek a versek az elmenésről meg az itt maradásról szólnak, ez pedig őket is nagyon érinti. Jelentőségteljes pillantást vetett jobbra-balra, egy fél mosollyal leintette a társaságot, és a diákok szép csendben végighallgatták a negyven percet. Ezt az élményt soha nem felejtem el. A gyerekeket valójában minden érdekli, és a felnőtt hibázik, ha nem tudja erről meggyőzni őket. Az én mottóm az, hogy nem szabad feladni, mert a legfontosabb a folytonosság. Nem lehet állandóan a támogatásra várni, és minden második vagy ötödik évben csinálni valamit. Nekem ez lelkiismereti kérdés.


Fotó: Szerda Zsófi

* Említetted, hogy kételkedő típus vagy. Ez a díj visszajelzés számodra, hogy jól végzed a munkádat?

— Egyértelműen az, engem ugyanis egyébként nem kényeztettek el díjakkal. A KMV-n nyertem tizenkilenc éves koromban, majd két évvel ezelőtt a Mécsvirág együttes, melynek én is tagja vagyok, a fennállásának tizedik évfordulójára kapott Zenta várostól egy elismerést. Visszajelzés tehát mindig érkezett, viszont a társadalmi gondviselés megerősíti az embert. Tetszett, hogy a díjátadón a rádiós munkámat is kiemelték, a művészportrékat, a gyermekműsoraimat, az egyórás irodalmi adásaimat. Ennek nagyon örülök, hiszen ez az életem egyik része.


Fotó: Szerda Zsófi

* A férjed Pesten dolgozik, a lányotok Újvidéken tanul, te Zentán élsz. Megtaláltad-e már a választ a menni vagy maradni kérdésre?

— Igen. Én folyamatosan úton vagyok, Zenta, Szabadka, Újvidék között ingázom, ám Magyarországon, Budapesten is nagyon jól érzem magam. Viszont az ember csak egy helyen tud igazából otthon lenni. És arról se feledkezzünk meg, hogy az otthont általában a nő teremti meg. Tudom, a nyugati élet sok mindennel kecsegtet, de legalább ugyanannyit fel is kell adni érte. Én erre nem vagyok képes. Nekem fontos, hogy rám köszönnek az utcán, megismerik a hangomat, visszajeleznek a munkámmal kapcsolatban. Az ember nem lehet gyökértelen, valahol otthon kell lennie a világban, én pedig itt érzem magam otthon. Otthon vagyok a magam helyén. Mint ahogyan Szűgyi Zoltán is írta abban a versében, amelyet már nagyon sokszor idéztem. Aki nem ismeri, az nézzen utána. Érdemes.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Pech az utolsó körben
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink