— Hogy mit tennék, ha újrakezdhetném? — ez jó kérdés, ezen még nem gondolkodtam — mondja tűnődve. — Azt hiszem, életünkben nem sok mindenen változtathatunk utólag, hiszen nincsenek véletlenek. Így ha valami nem történt meg tegnap, majd megtörténik holnap. Igaz, ha tudnánk, mi vár ránk, talán fel is készülhetnénk rá.

Egyszerű, jómódú parasztszülők kései, egyetlen gyereke vagyok, aki az általános iskolát is döcögve fejezte be. Pedig jól tanultam, és szerettem is iskolába járni, de korán rám szakadt a szüleimről, illetve a gazdaságról való gondoskodás terhe. Hetedik osztályba jártam, amikor az apám ágynak dőlt. Tudtuk, hogy beteg, de szerinte előbb el kellett vetni a kukoricát, majd megvárni, hogy beérjen, és végül leszedjük — csak ezután lehetett orvoshoz menni. A kór azonban nem várt: mire a kukorica beért, a rák más szervekre is átterjedt. Közben anyámat megműtötték, úgyhogy alig tizennégy évesen a szüleim ápolója voltam, és egy kis segítséggel ugyan, de a gazdaság jelentős állatállományát is én láttam el. És minden egyebet, amíg apám szenvedése véget nem ért, és anyám fel nem kelt a betegágyából. A hetedik osztály második félévét a következő évben magánúton kellett befejeznem, hogy aztán nyolcadikban már ismét járhassak iskolába. Az volt az álmom, hogy kertész leszek, de a városban magyar nyelven nem nyílt ilyen tagozat abban az évben, máshová meg nem akartam menni.

Hétvégenként szórakozni jártam, így ismertem meg a jövendőbeli férjemet, aki Németországban dolgozott, és azt ígérte, ha kimegyek vele, összeházasodunk, és egy-két év múlva annyi pénzzel jövünk haza, hogy önállóan gazdálkodhatunk majd. Férjhez mentem, Németországba költöztem, de az egy-két évből tíz lett. Ő elég jól keresett, az én fizetésem többszörösét, és ezt naponta a szememre vetette. A lányom is kinn született, viszont tíz év után mégis hazajöttünk. Elsősorban anyám miatt, akinek szüksége volt a segítségemre. Teljes erőbevetéssel láttam neki az itthoni munkának, miközben a férjem elkezdte élni a maga kis külön életét. Amíg kint dolgoztunk, más országokból származó, gyanús személyekkel ismerkedett meg, ezzel pedig bekövetkezett életének az a szakasza, amely kétes üzletkötésekben bővelkedett. Egyre többet maradozott el otthonról. Volt olyan, hogy néhány hónapra is eltűnt, állítólag üzleti ügyek miatt, majd megjelent, mintha mi sem történt volna. Én viszont megelégeltem ezt a helyzetet, és átadtam a válókeresetet. Amikor hazajöttünk Németországból, a megtakarított pénzből közösen kezdtünk családi házat építeni, fóliasátrakat is vettünk, a férjem pedig jogot formált a közös szerzemény egy részére. Közben persze továbbra is járta a maga görbe útjait.

Azt el kell ismernem, hogy a lányát imádta, és ő is az apját. A lányunk egyébként egyetemet végzett, az iskoláztatásából pedig az apja is derekasan kivette a részét. Közben a volt férjem és én is új kapcsolatba kezdtünk, de egyikünknek sem sikerült. Miután a lányom megszerezte a diplomát, férjhez ment, majd párjával Magyarországon alapított céget, melyet anyám megtakarított pénzéből és az apja jelentős anyagi segítségével indított el. A vállalkozás azonban kudarcba fulladt, mert a gyerekeket átverték. Az összes befektetett pénz elúszott. A fiatalok visszaköltöztek, de velük jött a volt férjem is, mert nem tudott hova menni. A lányom könyörgött, hogy ne hagyjuk az utcán az apját, így történt hát, hogy noha elváltunk, mégis egy házban élünk. Amíg ők Magyarországon kísérleteztek, nekem bejáródott az üzletem, a kereskedelmi hálózatom egész Szerbiát felöleli. Mondtam a lányomnak, hogy valamennyien hazajöhetnek, így nem kell napszámost fizetni, családként dolgozunk, és a jövedelmet becsületesen szétosztjuk. De azt nem láthattam előre, hogy a vejemnek titokban új párkapcsolata lesz, és mindent felrúg, még az egyetlen fiáról is kész lenne lemondani. A lányom sokat szenvedett, a vejem pedig megzsarolta. A célja az volt, hogy a bejáródott hálózatomat átjátssza a saját kezére. Nem pereltem be, még akkor sem, amikor kiderült, hogy iratokat hamisított. Közben meghalt az anyám, így a lányomon és az unokámon kívül, akit imádok, senkim sincs. A vejemet azért nem pereltem be, mert mélyen, tiszta szívvel hiszek a jóságban. Nem az övében, hanem egy olyanban, amellyel a végén mindig minden a helyére kerül. Csak erőt, egészséget adjon az isten — úgy érzem ugyanis, hogy az éveim ellenére még ennek a diófának a tetejéről is talpra esnék. Mert a jóindulatúak, a tiszta szívű emberek mindig a teremtő ölébe pottyannak.

A nyitókép illusztráció: Pixabay.com