— Közel járok a hatvanhoz, és csak mostanában értettem meg, mi volt apám számára a sorsfordító esemény, és miért nem látta előre a következményeket — mondja az asszony minden keserűség nélkül. — Arra már régen rájöttem, hogy az olyan gyerekekből, akik korán szülők nélkül maradtak, általában érzelmileg sérült emberek lesznek. Persze tudom, hogy ez nem szabály, de velük találkozva meg a magam sorsát figyelembe véve jutottam erre a következtetésre. A legszomorúbb pedig az, hogy a gyerek semmit sem tehet. Én egyike vagyok azoknak, akiknek — igaz, fél évszázados kutatás után — sikerült pótolni a valakihez való tartozás érzésének hiányát.

Nem tudtam meg, hogy apám az első felesége halála után miért ment az anyósához lakni, hiszen volt otthona. Az első neje fiatalon özvegy maradt. Volt egy hároméves kisfia, amikor hozzáment apámhoz, de nem sokáig éltek együtt, az asszony meghalt. Az anyja arra kérte apámat, költözzön hozzá, mert egyedül él a háromszobás házában. Legalább majd gondját viseli az unokájának, és apám nyugodtan mehet dolgozni. Megtörtént az összeköltözés, apám lakását bérbe adták. Elmúlt két év, mire apám egy kicsit rendbe szedte az életét, megismerkedett a munkahelyén egy lánnyal — az anyámmal —, akivel jól megértették egymást. Apámat állítólag bántotta a lelkiismeret, nem tudta, hogyan közölje, hogy szívesen megnősülne, hiszen alig volt harmincéves. Végül az anyósa megismerte a lányt, és azt mondta apámnak, nősüljön meg, és nyugodtan maradhatnak nála, neki rajtuk kívül nincs senkije. Megesküdtek, és megkezdték a közös életüket.

Apám mostohafia már iskolába járt, amikor megszülettem. Anyám elfogadta a kisfiút sajátjaként, és soha nem tett különbséget köztünk. Csupán azt kötötte mindig a batyus lelkére, hogy vigyázzon rám, mert én vagyok a kicsi. Én imádtam a „nagy testvéremet”, nem volt olyan titkom, amelyet nem osztottam meg vele, és ő is őszintén ragaszkodott hozzám, óvott, vigyázott rám mindig mindenhol. De aztán összeomlott a család: előbb anyukám halt meg — ekkor kilencéves voltam —, majd két év múlva apám is. Én addig nem tudtam, hogy a nagymama valójában nem is a nagymamám, meg azt sem, hogy az imádott testvérem is idegen. A szüleim halála után alig telt el néhány hónap, és a nagymama számára hirtelen nagyon fontos lett a vér szerinti rokonság kérdése. Ekkor kezdődött a kálváriám. Nem volt olyan helyzet, amelyben ne én lettem volna a bűnbak, akit a nagyi egyébként mindig lebecsült és kinevetett. Nem sokkal később az anyagi megkülönböztetés is megkezdődött. Eleinte azt hittem, a szüleim halála annyira mély nyomot hagyott bennem, hogy rosszul látom a helyzetet, de egy este minden világossá vált. Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna: aznap krumplileves és palacsinta volt ebédre, amikor pedig este vacsorázni akartunk, a nagymama kirakta az asztalra a tányért a megmaradt három palacsintával. Én rögtön láttam, hogy mindenkinek jut majd egy. El is akartam venni a részemet, de a nagymama a kezemre csapott a kenyérvágó késsel, mondván: mind a három palacsinta a batyusé, mert ő a férfi. És azt is hozzátette, hogy ha én is ennék palacsintát, akkor süssek magamnak. Ekkor értettem meg, hogy nincs helyem a házban, ám nem volt hova mennem.

Amikor a batyus bevonult katonának, a nagymama megbetegedett, és hamar meg is halt. Én egy családhoz kerültem gondozásba, és néhány hónap múlva Magyarországra költöztünk. Már arra sem emlékszem, hogy szenvedtem-e idegenben. Az biztos, hogy a testvérem nagyon hiányzott, viszont az egyéb veszteség felismeréséhez még túl fiatal voltam. Amikor nagykorú lettem, és befejeztem a középiskolát, elhatároztam, hogy mindenáron felkeresem a bátyámat. A nevelőszüleimmel elég normális volt a viszonyom, mindenben támogattak, a kutatás azonban nem sok eredménnyel járt. Hivatalosan arról értesítettek, hogy a batyus a katonaság után eladta a házat, és ismeretlen helyre költözött.

Dolgozni kezdtem, férjhez mentem, szültem egy fiút és egy lányt. A gyerekeim már felnőttek, a fiam az egyetem befejezéséhez közeledik, a lányom most kezdi. Tavaly vonultam nyugdíjba, a férjem két év múlva éri el az ehhez szükséges korhatárt. És alig néhány hónapja levelet kaptam a bátyámtól. Indiában, egy fejletlen vidéken él. A katonaság leszolgálása után nem tudott mit kezdeni a magánnyal, az életével, így hát misszionárius lett. A mintegy ötven év alatt szinte az egész világot bejárta, igyekezett csak jót tenni mindenkivel. Évekig kutatott utánam, majd reményvesztetten abbahagyta. Ám egy éjjel volt egy álma, mely alapján megtalálta az első nyomot — így került a levél hozzám. A két hónappal ezelőtti találkozásunkról a média is hírt adott. Tudja, mit készítettem első este vacsorára? Palacsintát. És mondtam neki, hogy mind megeheti, mert ő a rangidős férfi a családban!

A nyitókép illusztráció (Foter.com)