Fontos a jó hátszél

Fontos a jó hátszél

Közismert figurája környezetének, a tájon nincs olyan lakos, aki ne tudná, kicsoda és hol lakik K. néni.

Nem túlzás, ha azt mondom, már évek óta szeretnék vele beszélgetni, de mindig azt üzeni vissza, hogy van még idő. A minap aztán értesített, úgy gondolja, itt az ideje, hogy leüljünk. Csaknem harminc évvel ezelőtt ismerkedtünk meg egy lakodalomban, és szinte a lélegzetem is elállt, amikor viszontláttam. Alig változott valamit, talán csak a fogsora fogyatkozott meg. Még a humora is a régi maradt.


— Ne tegyen megjegyzést a foghíjasságomra — mondja nevetve —, mert van nekem műfogsorom, de azt misefognak hívom, csak akkor teszem be, amikor valamilyen fontos helyre, például misére megyek. Már annyira megszoktam, hogy fog nélkül is tudok érthetően beszélni. Csak azt ne kérdezze tőlem, hány éves vagyok, mert ilyenkor mindig egy értelmetlen butaság hagyja el a számat! Elég, ha annyit mondok, hogy amikor 1944-ben az oroszok Makót támadták, én már iskolás voltam, csak éppen tanítási szünet volt a háború miatt.

Ami a családomat illeti, volt egy három évvel idősebb bátyám, de ő már régen meghalt. Az idősebb rokonok közül sem él már senki, a fiatalok többsége pedig külföldre ment. Két gyerekem volt, a fiam régen elhunyt, a lányomat pedig két évvel ezelőtt temettük el. Sokszor elgondolkodom, miért hagyott az Isten engem utolsónak, hiszen már gyerek-, de főleg fiatalkoromban annyi mindent átéltem, hogy ötvenévesen eseménydúsabb volt az életem, mint két másik embernek együtt.

Amióta az eszemet tudom, itt élek ezen a szálláson. A régi rész kamraként, műhelyként funkcionált, amíg volt, aki használja. Amióta a férjem meghalt, és az unokámék is csak hébe-hóba járnak ki, lassan az enyészeté lesz. Igaz, sokaknak még így is vonzó a tanya, szinte naponta jelentkeznek „nemes lelkű” emberek, akik szívesen kötnének velem eltartási szerződést. A tanya körüli 17 hold földet néhány éve egy magánszövetkezet munkálja, és eddig még mindig rendesen kifizették a megbeszélt árendát, ezért nem halok éhen. Arról nem is beszélve, hogy zöldségféléket, néhány tyúkot, pulykát még magam is eltartok az udvarban és a kertben.

Talán már régen el kellett volna költözni innen, de úgy érzem, máshol nem tudnék élni. Pedig nem sok szép emlék köt ide. De ez az otthonom. Itt laktak az apai nagyszüleim is, anyám pedig akkor került ide, amikor férjhez ment. Az apai nagyanyám és nagyapám hamar elhalt, így a szüleim, mi, a gyerekek és apám agglegény öccse maradtunk a tanyán. Édesapám jóval idősebb volt anyámnál, egy csendes, örökké dolgozó gazda, aki számára a házasság elsősorban a rendes ebédről, a tiszta ruháról és a nyugodt alvásról szólt. Sosem tudtam meg az igazat, de régen sokszor hallottam a pletykát, hogy anyám nemcsak apámmal, de annak öccsével is élt, talán azt sem tudta, melyikük az apánk. Igaz, vasárnaponként mindig apámmal mentek Horgosra a templomba, ilyenkor a stájer kocsin csak ők ketten ültek.

Arra nem emlékszem, mikor és miért kezdett el anyám inni. A ház alatti kis pincében mindig volt bor, itt szokott rá az alkoholra. Eleinte csak akkor ivott, amikor apám nem volt otthon, idővel viszont egyre gyakrabban tántorgott már dél körül is — ráadásul apa jelenlétében is. És ilyenkor elmaradt az ebéd. Ha már olyan részeg volt, hogy nem tudott bemenni a szobába, nekem kellett bevezetnem, és ilyenkor azt mondta, hogy beteg, fáj a feje. Az én feladatom volt, hogy a „slézingerport” egy pohár vízbe keverjem neki. Ez valamilyen fejfájás elleni szer volt, ezt itta. Én rettenetesen szégyelltem, hogy az anyám részeges, habár erről senki sem beszélt nyíltan, de mindenki tudta. Amikor a leendő párom egy vasárnapi bál után megkérdezte, férjhez mennék-e hozzá, azt mondtam, kérdezze meg a szüleimet. Azt hittem, a házassággal majd megoldódik a család szégyene is, de tévedtem. A férjem ugyanis inkább a föld, nem pedig a szerelem miatt akart házasodni.

Itt ragadtunk egy életre. Innen kísértem mindenkit az utolsó útjára. Előbb a szüleimet, majd a nagybácsimat, a férjemet és a gyerekeimet. A lányom lánya a városban él, azt mondja, ők nem szándékoznak földműveléssel foglalkozni. Én sem akarom elhagyni a tanyát, hát úgy beszéltük meg, hogy eltartási szerződést kötünk valakivel, aki majd a gondomat viseli. Eddig három szerződést bontottam fel, mert idejében rájöttem, hogy az eltartóim inkább abban segítenének, hogy minél gyorsabban kerüljek a mennyországba. Hát az a helyzet, hogy én még nem akarok angyal lenni, ezért mindig újra meg újra a kezembe veszem az életem irányítását. Elsősorban abban reménykedve, hogy kapok az élettől egy kis jó hátszelet is, melyet nem sokszor éreztem.


A nyitókép illusztráció

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Anyaságom története
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.03.07.
  • LXXIV. évfolyam 10. szám
Hazug ideál
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.03.01.
  • LXXIV. évfolyam 9. szám
Facebook

Támogatóink