Utcarészlet

A Szabadkától mindössze egyórányi autózásra levő nyugat-bácskai Csonoplya a zombori önkormányzathoz tartozik, 13 kilométer választja el Zombortól. A 2002. évi népszámlálás adatai szerint 4359 lélek lakja, ebből 668-an vallották magukat magyarnak, 3093-en szerbnek, 129-en a horvátnak, 113-an pedig bunyevácnak. E népcsoportokon kívül élnek még a faluban cigányok, németek, montenegróiak, románok, macedónok, szlovákok, ruszinok, s egy személy orosznak vallotta magát.
A település első írásos adatai 1399-ből származnak, igaz, a krónikák ekkor még Csomoklya néven említik. A török időkben Chamokla néven, később pedig Csomokla, Csomoklia, Csomoklya, Csonopla, Szentfalva neveken szerepel.
Lakosságának összetétele a történelem során sokszor változott. 1945-ig számottevő német közösség élt a faluban, az adatok szerint összesen 2300 ,,sváb''-ot üldöztek el a második világháború végén, s helyükre szerbeket telepítettek. A délszláv háborúk alatt és után jelentős számú menekült érkezett a faluba, volt olyan időszak, amikor az összlakosság 25 százalékát a menekültek tették. Közülük sokan továbbálltak, többen viszont letelepedtek itt.

,,Rendkívül gyorsan fogyunk''

Kerény (Kljaljićevo) felől közelítem meg a falut. A település bejáratánál egynyelvű (latin és cirill betűs) helységnévtábla fogad. Szakács Csabával, a zombori képviselő-testület csonoplyai VMSZ-es tagjával, a Mindenszentek tiszteletére felszentelt katolikus templomnál találkozunk. Korábban érkezem, ezért kihasználva az alkalmat, körülnézek a központban. A katolikus templomban éppen miséznek, vízkereszt napja van. A falu szemmel láthatóan készül a közelgő pravoszláv ünnepre, a templom sarkánál egy roma fiatalember éppen tölgyfaágakat (badnjakot) árul. Jóhiszeműen arra gondolok, hogy a szerb mulatós nóta, ami a rádiójából bömböl, kizárólag a saját szórakoztatását szolgálja, és nem a misézőket akarja bosszantani vele. Az autók többsége az ilyenkor szokásos díszekben pompázik. Időközben megérkezik idegenvezetőm, Szakács Csaba, s a legközelebbi kávézó felé vesszük az irányt.
- A 2002-es népszámlálás óta sajnos a magyarok száma 500 alá csökkent. A születési és az elhalálozási mutatók nagyon lehangolóak - kezdi a beszélgetést vendéglátóm. Mintegy 100 esztendővel korábban az összlakosság 40 százaléka vallotta magát magyarnak, 45-48 százaléka németnek, a többiek pedig szerbek, bunyevácok, horvátok voltak. Azóta sok minden megváltozott, a szerbek kolonizáció során érkeztek, és ma már mindössze 14-15 százalék magyar él a faluban. Sajnos, érezhető a vegyes házasságok negatív hatása. Szinte mindig a magyar veszíti el a gerincét, és beolvad. Az elvándorlás miatt is rendkívül gyorsan fogyunk. Nincs munkalehetőség, a fiatalok elmennek. Valamikor ennek a falunak jelentős ipara volt, ezért megérte itt maradni. Olyan erős gyárak működtek, mint a textilfestöde, de volt itt téglagyár, kendergyár, cirokgyár, malom, és több kisiparos is dolgozott a faluban. Közülük mindössze egy kárpitos maradt - sorolja Szakács Csaba, majd hozzáteszi, hogy a faluban a nemzetek békességben élnek együtt, és mint mondja, erre jó példa a csonoplyai temető is, amelyet az összes vallási gyülekezet használ.
Szakács Csaba elmondja, hogy az utóbbi időben a VMSZ-nek köszönhetően több beruházás is történt az infrastruktúrába a településen, ezek közül talán a legjelentősebb a Pacsér és Csonoplyát összekötő út, aminek az első szakasza már elkészült.
- Egyedül Pacsérral vagyunk szilárd úttal összekötve. Valamikor a házasulandók nagy része Pacsér felé kacsingatott, aztán út híján elmaradtak a házasságok. Most főleg Nemesmilitics, årszállás, Telecska a legfőbb útvonaluk a fiataloknak.
A helyi Miroslav Antić Általános Iskolában nincs magyar osztály, de jó pár éve már szerveznek magyar anyanyelvápolást. Az általános iskolásokat néhány éve iskolabusszal szállítják Nemesmiliticsre, ez a település van a legközelebb hozzánk, mindössze öt és fél kilométer tőlünk.
Miután véget ér a mise, utunk a plébánoshoz, mgr. Horváth Endréhez vezet, aki egyébként a Magyar Nemzeti Tanács tagja. Endre atya két és fél éve szolgál a faluban.
- Egyáltalán nem volt ellenemre, hogy idekerüljek, hiszen korábban káplánként másfél évet dolgoztam a faluban, és nagyon megszerettem ezt a közösséget. A település katolikusai egy kis zárt közösség, nagyon sok régi hagyományt őriznek, s nagyon öntudatosak... Nincs magyar tannyelvű iskola a faluban, ezért az egyháznak közösség- és társadalomépítő szerepe van - fogalmaz az atya. Elmondja azt is, hogy sajnos ötször annyian halnak meg, mint ahányan születnek. Tavaly 21 temetés és 4 keresztelő volt, valamint 3 esküvő, de a párok közül kettő nem él a faluban. Nagyon rosszak a demográfiai mutatók, a probléma többszörösen összetett: a gyermekvállalás kicsi, a háború miatt sok család elvándorolt, munkalehetőség nincs. Körülbelül 45 gyermek vesz részt a hitoktatásban, ez a szám nem is oly elkeserítő, de a bunyevác gyerekek - akik 10-en vannak - is Endre atyához járnak. A faluban 30 magyar ajkú iskolaérett gyermek él, de 10-nél kevesebb diák utazik az iskolabusszal Nemesmiliticsre. A plébános elmondja, hogy a gyerekek többsége itt, Csonoplyán tanul szerb nyelven, és sajnos ez a magyar nyelvismeretükön is meglátszik.
- A falvak elnéptelenedése ellen nagyon nehéz küzdeni. Az egyetlen megoldás a munkahelyteremtés lenne. Az egyház mindenképpen közösségteremtő és -megtartó kell legyen. Hogy plébánosként mit tehetek mindez ellen? Megpróbálok életet lehelni a közösségbe, elérni azt, hogy az emberek büszkék legyenek arra, amijük van. Szembe kell nézni a valósággal: a szórványnak, a diaszpórának egy része 20 éven belül eltűnik, bízom benne, hogy Csonoplya nem ebbe a csoportba tartozik majd, de az szinte biztos, hogy a lakosság megfeleződik. Ahol évente 20 ember hal meg, és mindössze 4 születik, ott nem nehéz ezt a következtetést levonni.

,,Nagyon kevesen vagyunk''

A faluban szerb, magyar és bunyevác művelődési egyesület működik, a legrégebbi a magyar, amely 60 éve alakult néptánc- és zenei csoporttal. A délszláv háborúk alatt a magyar művelődési egyesület megszűnt, majd Arany János Művelődési Egyesületként 2002-ben újjáalakult. Szuhomeli Dénest, az egyesület elnökét kérdezem a falu művelődési életéről.
- Korábban amatőr színjátszó csoportja is volt az egyesületnek, de ma már nagyon nehéz bevonni a fiatalokat a munkába. Nagyon kevesen vagyunk, és a körülbelül 40 tagot számláló egyesületben főleg néptánccal foglalkozunk - emeli ki Dénes. A próbákat hétfőn, szerdán, pénteken tartják, más napokon a szerb és a bunyevác egyesületek próbálnak. Csonoplya legutóbb 1938-ban volt házigazdája a Gyöngyösbokrétának. Az idén június 3-a és 5-e között ebben a faluban rendezik meg a XXXV. Durindót és a XLVIII. Gyöngyösbokrétát, a délvidéki magyarság legtömegesebb seregszemléjét. Szuhomeli szerint a három nap alatt több ezer ember is megfordul majd a faluban, s nem szeretnének senkinek csalódást okozni.
- Azt gondolom, hogy Csonoplya ideális hely e rendezvény számára, hiszen itt minden egy helyen, a falu központjában van. Bízom abban, hogy sikerül jó házigazdának lennünk - mondja a művelődési egyesület elnöke. A rendezvény idején, egyetlen hétvégén több száz népi kórus, hangszer- és énekszólista, táncegyüttes, majdnem háromezer, a saját népi hagyományát ápoló egyén egyetlen gyújtópontban, Csonoplyán gyűlik egybe.

A munkából nehézen lehet megélni

Az utóbbi 20-25 évben a sikertelen privatizáció, a rossz gazdasági helyzet következtében tönkrementek a legtöbb embert foglalkoztató üzemek. Több százan kerültek az utcára. Az egyedüli megélhetési lehetőséget a mezőgazdaság nyújtja, de az ország rossz agrárpolitikája miatt már ez az ágazat sem nyújt biztos kenyeret. Az emberek nagyon elszegényedtek, és mivel Zomborban is tönkrementek azok a cégek, amelyek annak idején naggyá tették a várost, már ott sem lehet munkát találni.
Bitó György 20 esztendeje foglalkozik szarvasmarha-tenyésztéssel, ma már nyugdíjas, korábban a textilfestödében dolgozott. Pillanatnyilag 9 fejőstehene van és 2 borjúja, a tejet a zombori tejfeldolgozó üzembe szállítja, de mint mondja, egyre nehezebb a megélhetés.
- Egy tehénnel kezdtük, majd idővel növeltük az állományt. 25 fejőstehén volt a legtöbb, amennyivel dolgoztunk, azóta folyamatosan csökkenteni kényszerülünk a számukat. Annak idején a Somboled jól fizetett, amióta azonban privatizálták, nem éri meg tejtermeléssel foglalkozni. 18-19 dináros tejár mellett a tehenek ,,megeszik saját magukat'' - mondja a termelő. - El sem lehet adni a szarvasmarhát. A múltkor 50-60 dinárt kínáltak kilójáért, hát inkább levágtuk a jószágot.
A család 10 hold földön gazdálkodik, a takarmány nagy részét megtermelik, de az idén a rossz időjárás miatt másfél hold here tönkrement, ezért kénytelenek voltak vásárolni az eledelt.
Bitóéknek három leánygyermekük van: Anasztázia, Erzsébet és Melinda. A lányok közül Anasztázia még hajadon, ő otthon segít a szüleinek. Erzsébet és Melinda a faluban mentek férjhez, idejük legnagyobb részét a gyereknevelés foglalja le.
Szegedi Zoltán saját bevallása szerint az elmúlt néhány évben szinte mindent kipróbált, mint mondja, könnyebb lenne azokat a tevékenységeket felsorolnia, amelyekkel még nem kísérletezett. Korábban a termelőszövetkezetben dolgozott, de az 2004-ben tönkrement, és azóta próbál alkalmazkodni a változó körülményekhez.
- Néha úgy érzem, hogy kezdünk kifogyni az ötletekből. Foglalkoztam szarvasmarha- és sertéstenyésztéssel, papagájokkal, most pedig juhokat tartok. A papagájoktól például a madárinfluenza miatt kellett megszabadulnunk, bagóért adtuk el őket. A vállalkozás legelején azt terveztük, hogy a juhállományt 100 példányra felszaporítjuk, de időközben az emberek fizetőképessége igencsak megcsappant, és most már ezzel sem éri meg foglalkozni. A kukorica 19 dinár, és még hol a többi?! Ha a költségeket összeadom, kitűnik, hogy igencsak csekély a haszon. Időről időre minden változik, egyedül a pálinkafőzés marad a régi - mondja kissé ironikusan Szegedi. A birkák mellett van néhány kecskéjük meg sertésük is, de csak a maguk szükségleteire nevelik őket. A földek egy részét árendába kiadták, a növénytermesztésből nehezen tudnának megélni, mondják, mert a mezőgazdasági gépeket bérelniük kellene. A gazdálkodásban három gyermekük is segít.
- Próbálkozunk, alkalmazkodunk, hiszen a családot valahogy fönn kell tartani. Ha kell, napszámot is vállalok, úgy gondolom, hogy dolgozni nem szégyen - véli Szegedi.
Csonoplyán, mint a vajdasági falvak többségében, nem könnyű a megélhetés, az emberek naponta megküzdenek a mindennapi kenyérért, a létért. E küzdelmet sokszorosan megnehezíti az a tény is, hogy a legközelebbi város, Zombor szintén ehhez hasonló problémákkal küszködik. Már-már reménytelennek látszik a helyzet, de mindig akad egy aprócska fénysugár a sötétségben, amiből erőt meríthetnek. Ki tudja - a csonoplyai magyarok a délvidéki magyarság legtömegesebb seregszemléjétől felbátorodva talán újult erővel veszik majd az eléjük gördülő akadályokat.