home 2024. április 26., Ervin napja
Online előfizetés
Egyszer hazajön
Perisity Irma
2015.04.22.
LXX. évf. 16. szám
Egyszer hazajön

Beszélgetésünket a hitevesztett emberek utolsó kapaszkodójaként ismert mondással kezdi: a remény hal meg utoljára. Nem sír, azt mondja, az elmúlt hét évben elsírta minden könnyét, és már fohászkodni sem akar, mert úgy érzi, neki az Isten is hátat fordított. Mégsem adta fel, mert tudja, érzi: akire annyira vár, az egyszer betoppan az ajtón, és minden úgy lesz, mint régen…

— Tudom, ha az utcán meglátnak a rokonok, ismerősök, nagy ívben elkerülnek, hiszen néhány hónapot intézetben töltöttem — mondja teljesen természetesen az asszony. — Nem voltam bolond, csak egy kicsit „megbicsaklott” a tudatom, és a rokonok mindjárt intézetbe vittek, ahonnan két hónap múlva gyógyultan távoztam. Noha két gyereket szültem, egyedül élek. Egyetlen szerencsém, hogy a családom tehetős volt, ezért nem halok éhen — csupán tizennyolc munkaévem van ugyanis, de a nyugdíjkorhatárt még nem értem el, és rokkantsági nyugdíjra sem jogosultam. Tehát nem vagyok beteg, nem állok munkaviszonyban, nem vagyok nyugdíjas, még csak bolond sem. Egyszerűen vagyok, élem egyik napot a másik után. És remélek. Istenem, pedig egészen másként képzeltem el az életemet!

Eléggé jómódú családból származom, a szüleim a vagyonuk egy részét örökölték, a többit már ők teremtették elő. Testvérem nem volt, így fiatalkoromban „jó partinak” számítottam, mert a családi vagyont senkivel sem kellett megosztanom. Az az igazság, hogy nem nagyon szerettem szórakozni, utazni ellenben annál inkább. A gimnázium befejezése után apám ajándéka egy egy hónapos európai körút volt, azt mondta, lássak világot, ha már neki nem volt erre alkalma. Húszéves koromban elkezdtem dolgozni titkárnőként egy ügyvédi irodában. Akkor ismertem meg a jövendőbeli férjemet, a munkaadóm egyik ügyfelét. Belekeveredett egy verekedésbe, de az ügyvédnek hála nem ítélték el. Sokat mesélt a főnökömnek, és akaratom ellenére is fültanúja voltam a beszélgetéseknek. Halálosan szerelmes volt egy lányba, akinek öt testvére volt, és akinek a családja hallani sem akart a házasságukról. A szülők idővel elmarták egymás mellől a fiatalokat, és csak idő kérdése volt, mi mikor kerülünk közelebb egymáshoz, az irodában ugyanis mindig jól szemügyre vett.

Már régóta tudom, hogy a kapcsolatunkat és a házasságunkat is én akartam jobban. Egy éven belül megvolt az eljegyzés és a lakodalom — minden úgy történt, mint más fiatalok életében. Azonnal terhes maradtam, megszültem a kislányomat, majd két év múlva a fiamat is. Mindketten dolgoztunk, a szüleimtől anyagi segítséget kaptunk, jól éltünk. De a férjemnek ez nem volt elég. Néhány munkatársa Svédországba indult állást keresni, és ő mindenáron velük akart menni. Eleinte engem is szeretett volna meggyőzni, de én nem éreztem okát, hogy a két pici gyerekkel nekivágjunk az ismeretlennek. Tiszteletben tartottam az akaratát, így hát elment. Eleinte nem volt neki könnyű, de idővel sikerült biztos állást találnia, és gyökeret eresztett. Csak később tudtam meg, hogy feleségül vett egy idős svéd nőt, hogy megkapja a tartózkodási engedélyt. Évente járt haza, engem azonban sosem hívott meg magához, és a gyerekeket sem vitte ki. Anyagilag segítette a nevelésüket, és amikor a kislány befejezte az általános iskolát, ki is utazott Svédországba — ott volt a nyári szünet alatt, majd hazajött. A fiam eleinte nem akart az apjához menni, megszokta, hogy csak hozzám tartozik. A férjemmel nem váltunk el, de nem is voltunk már házastársi viszonyban, hiszen évente talán csak tíz-tizenöt napot töltött itthon. Számtalanszor próbáltam rendezni a viszonyunkat, de a beszélgetés mindig azzal végződött, hogy mit akarok, hiszen jól élünk, a helyzet mindenkinek megfelel.

Amikor a lányom nagykorú lett, azt mondta, az apjával akar lenni, ott minden egészen más, sokkal jobb az élet. És el is ment. Hetekre összeomlottam, belebetegedtem a történtekbe, de igazat kellett neki adnom, hiszen az apja sokkal jobb életről tudott gondoskodni számára. Ketten maradtunk a fiammal. Szinte betegesen ragaszkodtam hozzá, azért imádkoztam, hogy neki soha ne jusson eszébe a nővérét követni. A nyári szünetekben mindig kiutazott az apjához, de vissza is jött. Neki itt van az otthona, mondogatta.

2008-ban volt utoljára Svédországban. Három hetet töltött ott, és amikor az apja kivitte a reptérre, még jelentkezett nekem telefonon, tejes kalácsot kért vacsorára — ám soha nem érkezett meg. Nyoma veszett útközben. Az első évben a hazai és a svédországi rendőrség is kereste, de egy idő után leállították a kutatást, eltűntté nyilvánították. Amikor minderről megkaptam a hivatalos értesítést, elborult az elmém. Azóta hét év telt el, és én egyfolytában kutatok a fiam után. Nem kábítószerezett, nem kártyázott, nem volt sem iszákos, sem erőszakos. Mondja, egy ilyen fiatalember miért tűnik el nyomtalanul?! Nem adom fel a reményt, tudom, hogy egyszer majd csak betoppan az ajtón, és követeli a megrendelt tejes kalácsot! Mert az én fiam nem tűnhetett el nyomtalanul, hiszen rajta kívül senkim sincs...

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..