Egy marék bél

– Kifürkészhetetlenek Isten útjai, mint a százhúsz kilós tótasszonyok csiricsáré motívumokkal stikkelt kreppszoknyái alatt a bugyi – mondogatta gyakran szürke, téli estéken a faluvégi kiskocsmában reggel óta vele együtt tanyázó cimboráinak Körtejóska. – Pedig csak ennyit kellett volna tennem! – sóhajtotta keserédes nosztalgiával, s hüvelyk- és középsőujjával nagyot csettintve, belekezdett számos lélegzetelállító élettörténete közül a társai előtt már jól ismert kedvencébe.

  Olvassa el Wilhelm József Keserédes és agyafúrt valóság c. értekezését is Sándor Zoltán Föltámad a szél c. novelláskötetéről: http://hetnap.rs/cikk/Keseredes-es-agyafurt-valosag-18535.html

– A kalauz átment a másik vagonba, így kettesben maradtam azzal a tirke-tarka virágokkal díszített abroszokba bugyolált nőstény hústömeggel. Akkora tőgyei voltak, mint megboldogult öregapám istállójával együtt elevenen elégett Rozi tehenünknek! Egy valódi nőóriás ült velem szemben! Olyan nő, hogy akármerre nyúlsz, van belőle, nem, mint ezek a madzagbugyogót viselő modern menyecskék, akik véznák, akár az agárkutyák. Bizisten sajnálom a mai kölköket. Mi a manót pipálhatnak ilyen bőrhuzatba csomagolt csonttákolmányokon?! De az a vonatban… Kiköpött úgy nézett ki, mint az a vacak búcsúi kacat, amiért az ifjúság annyira odavan. Tudjátok, miről beszélek, indiai vagy valami odavalósi istenség volt, vagy mi. Hogy is hívják… Duda… Buda… Ilyesvalami. Biztos láttátok már! Egy hátsó fertályára telepedett, félmeztelen, kopasz, kövér alak. Mindig annyira méltóságteljesen ül, mintha az övé lenne az egész világ. Állítólag a mértékletességet hirdette. Látom, hogyan! Ha életnagyságú szobrot kellene neki emelni, Bánát összes köve nem lenne hozzá elegendő. És képzeljétek, egyesek még be is vették a halandzsáját! Hiába vihogtok, komolyan beszélek! A tévében is volt róla műsor, onnan tudom! Nos, ezek a fene tudja milyen hívők egyebet sem tettek, csak kéregettek az utcán, vagy naphosszat magukba roskadtan ücsörögtek, mint Kati ángyunk hetvenhét gyöngytyúkja, mielőtt elvitte őket a baromfivész… Emlékeztek rá, ugye, szörnyű év volt… Szóval, üldögéltek és valami hókuszpókusz-féleséget morogtak a saját szakállukba. Így gyűjtötték az energiát! Valószínűleg azt, amit tagbaszakadt istenségük maga után hagyott. Volt is rá szükségük, ők is olyan gebék voltak, akár a mai menyecskék. Napi fél marék rizzsel beérték! De ha belegondolunk, ahhoz a kuruttyoláshoz nem is kell több. Megkérdezném én őket, vajon hogyan kapálnának egész napon át fél marék rizsen, meg kitől kunyerálnának, ha hozzájuk hasonlóan mindenki egyebet sem tenne, csak unottan bámulna maga elé! Pontosan olyasféle kolduló rend lehetett ez is, mint amilyenbe a politikusaink tartoznak! Azok is folyton életbevágóan fontos dolgokról litániáznak, sorsdöntő meg történelmi minden lélegzetvételük, te meg Jóska, túrd a földet, hogy meddő sopánkodásaik után telhetetlenül dőzsölhessenek!

Dühösen a kupicájához nyúlt, s miután egy hajtásra felhörpintette italát, intett a kocsmárosnak, hogy valamennyijüknek töltse újra a pohárkáját.

– Önmegtartóztatás, diéta, egészséges életmód… Ugyan már! Ilyesmi csak olyasvalakinek juthat az eszébe, aki még sohasem látott ahhoz foghatót, amit én láttam. Olyan jóízűen ette az alig pislogó lámpa halványsárga fénye mellett az ölébe terített konyharuháról a füstölt kolbászt, ropogósra sült cipót és vöröshagymát, hogy szinte kicsordult a nyálam tőle. Hej, ha a mai eszem lett volna, biztos nem kanyarítom el a fejem a poros ablaktábla irányába. Mert azt tettem! Néztem kifelé az ablakon, amelyen keresztül nappal sem látni semmi érdekeset, hát még éjjel! Akkora zavarban voltam, hogy a sínbusz dübörgése ellenére is hallani véltem a bánáti pusztaság felett szüntelenül süvítő szelet, amelybe azon az éjszakán kiéhezett farkasok üvöltöttek… Becsületszavamra mondom nektek, hiába röhögtök! Mit tudtok ti az életről, ki sem mozdultatok még ebből a nyomorúságos faluból! Én bezzeg keresztül-kasul jártam a világot. Bírókoromban Tónyát-Baranyát bebarangoltam, Belgrádban és Szabadkán is többször megfordultam! Igaz, a Lánchidat sohasem sikerült megvizsgálnom, de nem is érdekel túlságosan. Jó helyen van! Nektek azonban arról sincs fogalmatok, hogy Bánátország szakasztottan úgy néz ki, mint a vadnyugati filmekben látott messzi Arizona. Ameddig a szem ellát: sehol semmi, csak pusztaság, szél és sár. Annyi a különbség, hogy itt ordasok, ott meg prérifarkasok vonyítanak…

– No, ő mohón falatozott, úgy, ahogy a régi szép időkben volt szokás, amikor még nem voltak sem ásványok, sem vitaminok, sem szénhidrátok, és mindenki azt evett, amit a kamrában talált, és annyit, amennyi jólesett neki, én meg nagyokat nyelve néztem a semmibe. Azt sem tudtam, mit szeretnék szívesebben, az elemózsiáját vagy őt. És mielőtt még rájöhettem volna erre, addigra a vonat bezakatolt az állomásra. Az asszonyság csitt-csatt bekötötte konyharuhájába a megmaradt ennivalót, majd a csomagot az ülés alá helyezett kosarába tette, felállt, és lomha léptekkel a kijárati ajtó felé indult. Ott döcögtem fél méterrel mögötte. Úristen, micsoda darab volt! Ekkora volt a segge! – és hogy érzékeltesse társaival, mekkora is, karjait úgy széttárta, mint ahogyan egykor, vasárnap reggeli szentmiséken, Szratykó plébános tette, amikor azt mondta: Az Úr legyen veletek!. – Csak le kellett volna hajolnom, libaszaros bocskora felett belemarkolni dagadt bokájába, az alatt a sok cifra lepel alatt megsimogatni a puha szőrszálakat a lába szárán, kiborítani kötőjéből a kaját, öblös keblei közé nyomni a pofám, az ölembe emelni őt, és a sínbusz zötykölődésére bízni magunkat. De túl fiatal és tapasztalatlan voltam én még akkor, s ahelyett, hogy cselekedtem volna, inkább a bánáti feketeséget bámultam…

*

Bizony kifürkészhetetlenek Isten útjai, épp mire megszoknád az egyiket, és megbizonyosodnál – vagy legalább meggyőznéd magad – helyénvalóságáról, egy váratlan fordulat révén már a következőn bolyongsz, és ismét kezdhetsz mindent elölről. Talán ez így is van rendjén, ebből a kiszámíthatatlanságból és előreláthatatlanságból ered életünk összes varázsa, amely legnagyobb erőfeszítéseink ellenére sem emelkedhet fel vágyaink, céljaink és reményeink magaslatára. Ugyan miféle életideál az, amely elérhető?! Valószínűleg még annyit sem ér, mint a bánáti parlagfűvel etetett lovak piszka! E trágyaféle árusításával keresett pénzösszeg, fiatalkorában, amikor még volt kereslet eme építőanyag iránt, Körtejóskának is csak arra volt elegendő, hogy ha már vette magának a fáradságot, hogy betérjen a faluvégi kiskocsmába, akkor lehetőleg úgy menjen onnan haza, ahogyan azt kocsmából illik. Akkoriban kapta közismert becenevét is, mégpedig a benne található gyümölcsből készült papramorgó iránti rajongásából kifolyólag. Idővel lassan mindenki elfelejtette a tisztességes nevét, és csak sok-sok évvel később – egy nappal azután, hogy hősünk félbehagyta egyik eget rengető élettörténetét, és váratlanul lebukott törzsvendéghez méltó trónjáról a faluvégi kiskocsmában –, személyes adatainak bejegyzésekor a Nagykönyvbe, kiáltott fel csodálkozva a fiatal anyakönyvvezető nő, hogy Úristen, milyen különös neve volt ennek a Körtejóskának!. Majdhogynem annyira, mint az élete, amely annyiban hasonlított mindnyájunkéhoz, hogy nem ért föl a beléje vetett elvárásokhoz. Mert nagy terve volt ám Körtejóskának az életével! Valahová messzire szeretett volna elköltözni: Dél-Afrikába, Kanadába, Ausztráliába vagy bárhová máshová, csak minél távolabbra. Sorsa szerint sebésznek kellett volna lennie valamelyik ismert európai vagy amerikai klinikán, és hogy csak egy egyszerű falusi földműves, alkalomadtán az istenverte környék faluközi labdarúgóligájának a játékvezetője lett belőle, aki végül úgy végezte, mint egy betyárnóta hőse, az már csak az idő és a hely kényszerítő erejének, valamint ugyanannak a sorsnak a számlájára róható fel, amely először sebészt akart teremteni belőle. De sohasem hallotta panaszkodni senki. Akkor sem, amikor várandós első feleségét cséplés közben elvitte a hőguta, akkor sem, amikor második feleségét elvitte a városi mérnök úr, de még akkor sem, amikor egy téli éjszaka a faluvégi kiskocsma mögötti fák között a falu felszarvazott férjei órákon át rücskös husángokkal várták, hogy befejezze esti meséit, és kótyagosan elinduljon haza, majd úgy eldöngették, hogy utána három hónapig nyomta a kórházi ágyat, és még fél éven át szalmaszálon keresztül szürcsölte kedvenc itókáját.

– A nők már csak ilyenek: az egyik veled csalja a férjét, a másik pedig téged csal egy másik férfival. A mi választási lehetőségünk abban merül ki, hogy melyik oldalon szeretnénk lenni – zárta le az ügyet a saját modorában Körtejóska, aki azt sem szerette, ha másvalaki siránkozott, köntörfalazás nélkül visszaküldte oda, ahonnan kipottyanva az illető először szívta teli a tüdejét a szikes talaj nehéz kipárolgásaitól, a kecskeganaj áporodott bűzétől és a titkos szerelmesek ölelkezései után istállókban, akolokban, padlásokon és dudvarakások mentén maradt lucsoktól terhes levegővel.

*

Egy alkalommal a szomszédos faluban fújta a sípot, s mint máskor is, a mérkőzés után betért a focipálya közvetlen közelében rogyadozó kocsmába. Amíg egymagában valamelyik régi kalandja felett mélázott, a hazai csapat csatára nagy hűhóval berontott a helyiségbe, megállt előtte, és eszeveszetten hadonászva felrótta neki, hogy abban és abban a percben nem fújt büntetőt a javára. Körtejóska, stampedlijét gusztálva, lekenyerezően csapott egyet, és annyit mondott: – Sikter!

Szigorú focibíró hírében állt, aki csak a legdurvább szabálytalanságokat szankcionálta, de azokat rendesen: általában sárga-, de nem ritkán azonnali piros lappal, különben, ahogyan mondani szokás, engedte a játékot, hasztalan méltatlankodott a sérült, flegmán legyintett, és futott tovább. Még ma is emlegetik őt a vidék azon focirajongói, akik legalább egyszer látták bíráskodni. Mondogatják sokszor, hogy soha többé nem lesz ennek a kukoricaligának olyan igazságos bírája, mint amilyen Körtejóska volt. Amióta ő nincs, már a foci sem a régi, vele együtt az is elment a fenébe. Ezek a mai selyemgyerekek nem szívből játszanak, konditerem kell nekik, meg proteinek, meg minél előbb tengernyi pénz. Nem tudnak ezek a fociról semmit! Annyira el vannak kényeztetve, hogy már egy kiadósabb trottyintástól is izomlázuk van. Azok voltak az igazi idők, amikor erős parasztlegényekből, akik egész héten át szántottak, vetettek, kapáltak és ganét hánytak, összeverbuvált csapatok rúgták a bőrt. Még zuhanyozók sem kellettek nekik, hanem otthon, lavórban mosták le magukról a pályán rájuk ragadt port és izzadságot, nem ritkán csak az után, hogy az esti jószágetetést is elvégezték. A játékvezetőkről ne is szóljunk… Valamennyi annyit sem ér, mint Körtejóska körme alatt a piszok. Nehéz embernek számított, de sohasem volt részrehajló. Bármennyire is szerette a jó piát, a világ összes körtepálinkájával sem lehetett őt lefizetni, nem mint ezeket a mostaniakat, akik egy üveg Coca-Coláért még az anyjukról is képesek lemondani.

– Egy kis bokahorzsolást te sérülésnek nevezel?! – förmedt rá a többszörösen megsértett fiatal labdarúgóra, aki a mindenki számára érthetően közölt sipirceltetés után sem tágított mellőle. Állt legyökerezetten, füstölve a dühtől, de ahhoz már, hogy férfihez méltón belekössön Körtejóskába, hiányzott a szükséges kurázsija. – Ne nevettessél már! – lapáttenyerével elkapta a vállát, és az övéje melletti székre taszította. – Idenézz! – rivallt rá, kigombolta ingét, és megmutatta neki a gyomorszájától a köldökéig húzódó forradást. – Még nyolcesztendős sem voltam, amikor ezt szereztem. Három kilométeren keresztül, egyes egyedül, a tenyeremben vittem haza a fütykösömig lelógó beleimet. Velem találtál szarakodni egy ringy-rongy karcolás miatt?! Húzz el innen a búsba! – ordított rá, azzal úgy meglökte a megrökönyödött fiút, hogy az székestől a terem kijárati ajtajáig repült.

*

Gyerekkorában, amikor még a tisztességes nevén szólították, Körtejóska egy alkalommal tényleg a tenyerében vitte haza kifordult hasürege tartalmát. Dicsekedett is később az iskolában, hogy neki megadatott az a szerencse, hogy végignézze saját emésztését, ily módon incselkedve a fiatal tanítónővel, mert vajon mire taníthatná meg őt olyasvalaki, aki mindent, amit tud, könyvekből sajátított el, ugyan mi okosat mondhat neki például a legfontosabb átalakulási folyamatról, amikor ő a saját két szemével látta, hogy a beleiben lerakodott szilvalekváros barátfüle hogyan alakul át azzá, amit Panni nenája, miután a megbetegedett Rozi tejéből készült túróval meghintett csuszát telhetetlenül magába kanalazta, a sánta Bodri kutya háza melletti rozoga klozeton egy héten át naponta tízszer nyomott ki magából. Úgy spriccelt belőlem, mintha szódásüveg kupakját dugtam volna fel magamnak – ecsetelte élményeit minden egyes latrinai kalandja után a házbelieknek. A későbbiekben, baráti társalgások alkalmával, Körtejóska többször is elmondta az egybegyűlteknek, hogy csak azt az egyet bánja, hogy azon a bizonyos napon nem kocsonyát evett, az lett volna az igazi élmény, látni, hogyan lesz ebből a megmeredt zsíros vízből valami kézzelfogható, bár, mint azonnal hozzáfűzte, az adott napon nem ehetett kocsonyát, mivel a kocsonya téli étel, az ő esete pedig csakis nyáron történhetett meg.

Döglesztő meleg volt, abban az évben a kánikula a megszokottnál sokkal korábban köszöntött be, s mint aszályos nyári délutánokon általában, a falu apraja-nagyja ezúttal is a temető mellett tátongó Nagygödör hűs vízében lubickolva igyekezett lehűteni magát. Ez főleg temetkezési napokon mutatott furán, amikor az izzó vágytól felbuzdult legénykék elől vihorászva menekülő, farukat épp azért is kacéran riszáló lánykák sikoltozása úgy keverőzött a gyászszertartási szentbeszéddel és a felbérelt siratóasszonyok kórusának ájtatos éneklésével, mint disznótorkor a böllérkedő férfiak körül bazsalyogva sürgő-forgó asszonyok pajzán ínyencségekkel telített dalolászása az egész napos menüre kiszemelt jószág visításával. Körtejóska korán nagyfiúnak érezte magát, bizonyára úgy volt vele, hogy ha a jószágetetésre elég idősnek tartják, akkor másra is, ami sokkal jobban ínyére van, elég érett, amit lépten-nyomon bizonygatni is próbált: korabeli pajtásainak, a két szomszéd kislánynak, akiket évekkel később egyenként feleségül vett, s akik igen gyorsan faképnél hagyták – ki így, ki úgy –, de leginkább talán mégiscsak önmagának. Így hát az adott napon fürge mozdulatokkal felmászott a víz fölé hajló nyárfa legmagasabb ágára, és hangos üdvrivalgás közepette a mélybe vetette magát. Amint csakhamar kiderült, inkább a sekélybe, mert amikor a fodrozó vízből kidugta a fejét, iszonyatos fájdalomról árulkodó üvöltés hagyta el a torkát. Az első pillanatban senki sem értette, vajon mi lelte, csak később, miután apró léptekkel kivánszorgott a partra. A többi fürdőző ekkor döbbent rá, mi váltotta ki a kicsi Józsika elszörnyedt arckifejezését: a gyomorszájától a köldökéig megnyíló résen kilátszott testének belső tartalma, amelyet ő csuromvizesen, egy szál térdig érő, cinóbervörös gatyában, gondosan magához ölelve vitt haza végig a falun. Édesapja, amint megpillantotta, azonnal befogta a szekérrúd elé a két pejkót, és a városi kórházba szállította kisfiát, ahol az orvosok annak rendje s módja szerint bevarrták a bendőjét. Nagyapja, a közismert szabómester, az eset után napokig morgolódott, és mindent, ami nem jól ment, a lovak fáradságára kent.

– Minden apróságért képesek befogni ezeket a szegény állatokat. Aratásidőben a városba menni velük, ki látott még ilyet?! Ahogy ezek a nagyokos doktorok bevarrták, úgy én is összefércelhettem volna a drága kisunokámathajtogatta zsörtölődve.

A műtétet végző orvos álmélkodva ismételgette, hogy ennyire tökéletes vágást ő még életében nem látott, ilyenre még a világ legpontosabb kezű sebészének a szikéje sem képes: úgy felvágta a bőrt, hogy egyetlen belső szervet sem sértett meg, de még a vér sem csordult ki! Ahogyan a kitikkadt bánáti szemekből sem csordultak ki a könnyek, amikor Körtejóska, a krónikások által egy semmi érdemlegesről fel nem jegyzett nap kora esti órájának egyik rejtélyes pillanatában lebukott törzsvendéghez méltó trónjáról a faluvégi kiskocsmában, hogy már másnap, nagyobb hűhó nélkül, elhantolják a temető szélén magasodó öreg fenyő árnyékában.

A Nagygödörben ma már senki sem fürdik, a víz elszivárgott ismeretlen irányba, de a kiszáradt mederben, az évek folytán összegyűlt számos dranc között, még most is ott hever a rozsdás lábas, amely belátást engedett Körtejóskának önnön milyenségébe, és a számtalan rég elfogyasztott nokedli, mamaliga, kubikos szárma és más finomság mellett az ő emlékét is magában őrzi, mint ahogyan a néhány esztendővel később ledöntött faluvégi kiskocsma sutba dobott maradványai is, szerteszét a szeméttelepeken, magukba ívódva őrzik az örökkévalóságnak Körtejóska szürke téli estéken gyakran ismételgetett szavait:

– Túl fiatal és tapasztalatlan voltam én még akkor, s ahelyett, hogy cselekedtem volna, inkább a bánáti feketeséget bámultam… – mondogatta sokszor.

Majd mindörökre belemerült.



Sándor Zoltán: Föltámad a szél
Életjel Könyvek, Szabadka, 2014, 108 oldal
 

Címkék: föltámad_a_szél

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Mestermunka
Heti Interjúnk
  • LENNERT MÓGER Tímea
  • 2015.04.01.
  • LXX. évfolyam 13. szám
Egy könyvbemutató képei
Irodalom
  • Hét Nap
  • 2015.02.28.
  • LXX. évfolyam 8. szám
Facebook

Támogatóink