Ez a Dunkirk, melynek hatására kritikusok százai keresték a legkifejezőbb jelzőket a szinonimaszótárban, a közönség nagy része pedig az állát a földön.

Nolan háborús mozija egyszerre emlékeztet a második világháború híres csatáit feldolgozó alkotások aranykorára és Leone klasszikus westernjeire. Visszaköszön benne Nolan egyéni, mára kiforrott látásmódja és az Eredet óta rendszeresen felbukkanó afférjai az idővel és a térrel.

A dunkerque-i csatáról és menekítésről mindössze néhány film készült, talán mert kevés, szemtől szembeni harc akad benne, ezért egy-két kivétellel csak kevesen nyúltak hozzá. Egy hősies, evakuációs hadművelet története ez, melynek során katonák és civilek közös erővel hozták ki az angol és francia fiúkat a németek által körbezárt belga városból. Nem is akárhogyan, hiszen több mint 300 000 fiatalt sikerült megmenteniük. A XX. század második felében a történészek különbözőképpen ítélték meg ezt a momentumot. Korábban a szövetségesek vereségeként, a tengelyhatalmak megsemmisítő erejű győzelmeként beszéltek róla, mára azonban más a helyzet. Kevésbé esik szó a németek taktikai zsenijéről, amelyről ennek a hadműveletnek a során tanúskodtak, inkább az angol civilek tettrekészségéről és bátorságáról, vagy Churchill szerepéről.

A Dunkirk három szemszögből mutatja be az eseményeket, sőt, ugyanazokat az eseményeket: madártávlatból, Tom Hardy Spitfire-jéből, a magánhajók fedélzetéről és a mindenáron menekülni akaró, kétségbeesett bakák oldaláról. Gyakran keveredünk majd bele abba, amit látunk. Ez már megtörtént, nem? Ja, most a pilóta látja ugyanazt. Lassacskán mégis minden a helyére kerül, hiszen annyira azért mégsem nehéz követni az eseményeket, Nolan nem várja el a nézőtől, hogy feszült figyelemmel különítse el a történések láncolatának szakaszait. Őrült tempót diktálva, rendkívül látványosan mutatja be nekünk a Sötét lovag és a Csillagok között direktora, hogy napjainkban igenis ő a szakma egyik legnagyobb és legfontosabb játékosa. Apropó, látvány: minden, amit látunk, egy apró csalással ugyan, de igazi. Több mint 1500 statiszta, valódi hajók, sőt valódi vadászrepülőgépek tűnnek fel a filmben. A Spitfire-ek és a Messerschmitt-tek csatái elképesztően újszerűek és izgalmasak, de ami fontosabb, valósághűek. Ezt pedig nem én, hanem veterán pilóták állítják. Az apró csalás pedig abban merül ki, hogy a látóhatárba vesző cirkálók és a kisebb hajók egy része festett díszlet. Az őrült tempó ellenére újra és újra marad idő arra, hogy szemünket a végtelen horizontra vessük, az ég és a tenger találkozására, amikor a katonák éppen otthonukról és a doveri fehér sziklákról ábrándoznak. Mert a haza fájdalmasan közel van, mégis oly rettentően távol. Kenneth Branagh, azaz Bolton parancsnok szerint át lehet látni a csatornán. Ennek ellenére újra rá kell majd ébrednünk arra, hogy elképzelni sem tudjuk, miféle idegállapot kellett ahhoz, hogy ez a több százezer kimerült, sokkos állapotban levő katona még egyáltalán reménykedni tudjon a megváltásban. A német haderő folyamatosan támadta őket, pszichikailag és fizikailag is terrorizálva a megfáradt sereget. Erről szól Christopher Nolan filmje, és persze arról, amit nem lehet elhallgatni.

A Dunkirk minden pozitívuma ellenére mégis sokszor túl sterilnek tűnik, az alkotók részéről jéghideg profizmusról, munkáról, összpontosításról tesz tanúbizonyságot, ez pedig néha túlságosan tapintható. Egyet kell értenem egy kritikussal, aki azt írta: „olykor inkább a rendezést látjuk”. Több olyan nagyon erős momentum van benne, amely miatt mégis maradnak a szuperlatívuszok: a civil tinédzser tragédiája, a francia „kém” története, Kenneth Branagh szilajsága, a hullámsírba küldött katonák haláltusája vagy éppen az utcán menekülő britek nácik általi levadászása. Megannyi pillanat, amelyet nem felejtünk el, ha megnézzük a jövő évi Oscar-díjakból legalább négyet-ötöt garantáltan learató Dunkirket. A karakterek személyiségei ugyan nincsenek túlzottan elmélyítve, mégis érdekel majd a sorsuk. Hiszen a Dunkirk hősei nem tipikus háborús hősök, nincsenek világmegváltó gondolataik vagy tetteik. Meg akarnak menekülni, haza akarnak jutni, és ha a racionalitást nézzük, Nolan azt adja, ami valódi és hihető. A főbb szerepekben Fionn Whitehead, Harry Styles, Aneurin Barnard, Damien Bonnard vagy Jack Lowden alakítják az ártatlanságukat elveszítő és a tűzkeresztségükön éppen áteső katonákat, mégis Tom Hardy karaktere az, aki „ellopja a show-t”. A Dunkirk a nyár és talán az év legjobb filmje. Ne maradjunk le róla.