Cirkuszt és a cirkusznak sátrat

Cirkuszt és a cirkusznak sátrat

Kenyeret és cirkuszt — mondta meg Néró már réges-régen a tutit.

Pedig biztosan nem egészen erre gondolt, ezért talán inkább arra javítanám, hogy cirkuszt és a cirkusznak sátrat. Mindkettő kipipálva a Cirkobalkana fesztiválon, melyen újcirkuszos előadásokat, tribünöket, beszélgetéseket követhettek végig az érdeklődők egy különleges helyszínen Újvidéken.  

Azt hiszem, hogy valamelyik előző életemben cirkuszos lehettem, hiszen akármikor eme csodás épületforma közelébe kerülök, elfog valami otthonos érzés. Legutóbb is, a Cirkobalkana nemzetközi kortárs cirkuszfesztiválon, ahol egy kiváló előadást láthattam egy kisebb méretű cirkuszi sátorban.

A taxis nem találja a helyszínt. Kezd egyre szórakoztatóbbá válni a zavara. A taxiórát már kikapcsolta, és keresgélünk. Eléggé mókás a helyzet. Mintha már a cirkusz programjának része volna. A sofőr felhívja az egyik kollégáját, érdeklődik róla, hol van a Duna-parton, azaz a Sunčani kejen felállítva egy cirkuszi sátor. — Ne röhögj! — mondja barátjának. — Akiket fuvarozok, meg vannak róla győződve, hogy van itt egy. És végül odatalálunk, ő pedig nagy büszkén, mintha legalábbis ő állította volna, közli, hogy na majd most jól megmondja a másiknak, hogy neki volt igaza. Kiszállunk. Már messziről halljuk a klarinét hangját. Lehet, hogy elkéstünk? De nem. Egy kis közönségcsalogató muzsikával várnak bennünket a fesztiválozók, akik már néhány napja minden este végigkövették az előadásokat. A klarinétos mellett egy magas, szőke hajú artista zsonglőrködik labdákkal. Néhányan a fűben ülve várakoznak. Egészen szürreális az egész. És rettentően hangulatos. Ott áll ez a piros, kis cirkuszi sátor nagy büszkén, az újvidéki épületek között, egy tisztáson. A töltés másik oldalán a folyó, s ahogyan ő is folyamatosan megy valahova, ez a sátor is útra kel a fesztivál végén. Felvesszük a jegyünket, mely egy kerek fadarab. Ezt a belépésnél egy perselybe dobjuk. Környezettudatos fesztivál — gondolom magamban. Máris szimpatikus. A közönség soraiban sem mindennapi arcok, valószínűleg a fele szintén cirkuszos vagy hasonló bolondos figura. Egy cirkuszi sátor a sátorságából kifolyólag kör alakú. A kör alakú terek pedig, azt mondják, pozitívan hatnak a benne levőkre. Nincsenek sarkok, semmi sem töri meg a teret. És valóban, ahogyan a bevezetőben is írtam, van valami furcsa vonzódásom a cirkusz iránt. Már gyerekkoromban imádtam cirkuszba járni. És nem, nem féltem a bohócoktól, nagyon szerettem őket. Tátott szájjal bámultam a levegőben ugráló artistákat a trapézokon vagy a zsonglőröket, akik előbb három, aztán nagyon sok karikával, labdával és egyéb tárgyakkal ügyeskedtek. De a kedvenceim a bűvészek és az állatidomárok voltak. (Most már persze nincsenek állatok a cirkuszban, ami talán jobb is, hiszen sok helyen embertelenül bántak velük.) A mai kortárs cirkusz, vagyis az újcirkusz pedig egészen más hangnemben szólal meg. Izgalmasabb, összevonja a művészeti ágakat, sokszor közelebb áll a színházhoz és a tánchoz, mint a hagyományos cirkuszhoz. Elég csak a Cirque du Soleil csapatára gondolni, mely a legmagasabb trapézi szinten műveli ezt.

Az egyik szervező felkonferálja a produkciót, a francia csapatot, melynek két tagja argentin, a harmadik chilei. Nevetés. Aztán megkéri a fotósokat, hogy ne használjanak blicet, mire elhangzik a poén, ne olvassák a Blicet? Megint nevetés. Olyan a hangulat, mintha mindenki ismerne mindenkit, mintha éppen csak összejöttünk volna, hogy megnézzük, mit csinálnak a barátaink. A színpadon kifeszített kötelek, egy magnó s a kazettából kihúzott és összegabalyodott szalag. Kötéltánc rádióval? Az előadás címe Lugar, azaz magyarul Hely. Két lány lép a színpadra. Húzzák, kötik a drótkötelet. Hintáznak rajta, játszanak vele. Váltogatják a helyzetüket. Közben elhangzik néhány szó arról, mi a kényelmes, illetve hogy hol is van a tökéletes hely. A drót melyik oldalán. Alatta, rajta, a levegőben, az oldalán, vagy hol? Egyikük vezet, irányít, húzza vagy ereszti a kötelet, aztán csere, s a másik csinálja ugyanezt. És köztük jön létre a kommunikáció. A vezető és vezetett csendes dialógusa. Fizikai és szimbolikus helyváltoztatások vannak végig a színen. A lányok olyan könnyedséggel ugranak egyik kötélről a másikra, mintha ez a világ legegyszerűbb, legkönnyebb dolga volna. Aztán csak a homlokukra kell pillantani, melyen gyöngyöznek az izzadságcseppek a koncentrációtól.

A régi képeken a kötéltáncosoknak tütüjük és egy esernyőjük van. Itt csak egy kis flitteres ruhadarab utal erre, s az esernyőt sem a megszokott formájában használják, hiszen legyezőt készítenek belőle, mely az egyensúlyozáshoz szükséges. Bakancsban indítanak, aztán alóla kibukkan a bőrcipőcske, mellyel már érezhetőbb a drótkötél, egyszerűbb vele közlekedni. Persze ezzel is eljátszanak, az egyik jelenetben az egyik szereplő bakancsban sétálja végig a kötelet. Lehet tehát, hogy ez sem törvényszerű. Ez a kis bőrpantyus. Felgyorsítják és lelassítják a mozdulatokat, ezzel is utalva a rohanásra, melyben élünk. A rohanásra és a hajszolásra. A kötél az út, két pont között segíti az eljutást. A-ból B-be. De mi, akik nem köteleken, hanem a földön érjük el, amit szeretnénk (jobb esetben), nem gondolunk bele, miközben magát az utat szidjuk, hogy lehetne sokkal nehezebb is. Mondjuk, ha mindezt egy kötélen egyensúlyozva kellene megtennünk, és még ha ez a kötél nincs is olyan magasan, azért leesve szinte biztosan megütnénk magunkat. Az utunkról „leesni” fájdalmas dolog.

Az előadás alatt kemény „národnyák” hallatszik be kintről (azért mégiscsak Szerbiában van a fesztivál, mi más is szólna), de a lányokat még ez sem billenti ki egyensúlyukból. Az előadás végén az egyikük a magnó szalagját kezdi kötözni az oszlopokra, messziről egészen olyan a hatása, mintha ugyanolyan vastag volna, mint a drótkötél. Az előadók, azaz Vanina Fandino, Eleonora Gimenez és Diego Vernazza a végén megköszönik, hogy jöttünk és néztünk, a szervezőknek azt, hogy volt hová jönnünk és néznünk, majd pedig egy kis beszélgetésre invitálnak bennünket, melyen a közönség nagy része ott is marad.

Szerbiában még nincs hagyománya az újcirkusznak, viszont a Cirkobalkana fesztiválnak hála talán elkezd majd terjedni. A rendezvényt egyébként az idén hatodik alkalommal szervezték meg, és remélem, jövőre ismét lesz. Jó lenne több előadást látni, most azonban csak ennyire futotta időmből. 

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Merülés
Múzsaidéző
  • Györffi Réka
  • 2018.11.03.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Facebook

Támogatóink