Emlékezésünk tárgya a magyar történelem egyik tragédiája: az 1848-49-es szabadságharc és forradalom elfojtása, a kegyetlen megtorlás, az egykori hős tábornokok kivégzése — a tizenhárom aradi vértanú halálának 163. évfordulója.

„Elítélték sorba mind a tizenhármat,
Szőttek-fontak a nyakukba ezer vádat,
Elnevezték felségsértő pártütőknek,
Hogy a magyar szabadságért harcra keltek.
S uramfia, az ítélet akasztófa,
Mintha gyáva útonállók lettek volna,
Mintha méltók sem volnának egy lövésre,
Katonához, férfiúhoz illő végre.”

Az idézet népkölteményből való, ami egyértelműen azt bizonyítja, hogy az esemény olyan döbbenetes erővel hatott a túlélőkre és az utódokra, hogy elrettentő híre szájról szájra hagyományozódott. Természetesen hőseink golgotáját irodalmunk nagyjai is megörökítik számtalan műben, talán azért, hogy az emlékezés lángját szítsák, amikor az épp kihunyóban van… Talán azért, hogy a reményüknek adjanak hangot akkor, amikor a szabadságról nem lehetett beszélni. Vagy a zsarnokságról nem lehetett írni…
De mi is történt 1849. október 6-án Aradon?
1849. augusztus 13-án Világosnál a magyarok az orosz csapatok előtt letették a fegyvert. A tábornokok úgy hitték, hogy az oroszok megvédelmezik majd őket a vérszomjas Haynautól, de csalódniuk kellett. Augusztus 22-én az oroszok elvették fegyvereiket, majd másnap átadták őket az osztrákoknak, akik Aradra toloncolták a mintegy 600 foglyot. A tábornokok kihallgatása még augusztus 25-én megkezdődött. Mindegyikük két kihallgatáson vett részt. A végítéletet a „bresciai hiéna”,  Haynau mondta ki.  Igaz, a kivégzéseket október 6-ára, Latour császári és királyi táborszernagy, osztrák hadügyminiszter (akit kiderítetlen körülmények között merénylők öltek meg az előző évben) halálának évfordulójára már kitűzte, de az aradi foglyok még reménykedtek abban, hogy az uralkodó névnapja alkalmából (október 4.) amnesztiát hirdet majd.
Nem volt megváltás.
Október 6-án hajnali két és három óra között a papok felkeresték a halálraítélteket. Aulich Lajos Horatius verseit olvasgatta, Török Ignác várépítésről szóló könyvét bújta, Lahner György fuvoláján játszott, Dessewffy Arisztid még aludt. Többen búcsúlevelüket írták...
Fél hatkor először a golyó általi halálra ítélteket — Schweidel Józsefet, Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidet és Lázár Vilmost végezték ki. Ezután az akasztófára ítéltek kerültek sorra: Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knezich Károly, Nagy-Sándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János és Vécsey Károly.
A kivégzést követően a holttesteket elrettentésül közszemlére tették, majd este az agyonlőtteket a sáncárokban, a felakasztottakat a vesztőhelyen temették el. Mivel a vértanúk ruhái a hóhért illették meg, ezért a felakasztottakat levetkőztetve helyezték a bitófa elé, majd melléjük döntötték az akasztófákat is.
A kivégzettek között volt bánsági, erdélyi, bécsi, zombori, nagyváradi, felvidéki, gödöllői, nagybecskereki; volt magyar, szerb, horvát, német, örmény; volt gróf, nemes és szegényebb származású… A forradalom és a szabadságharc eszméje mégis összekovácsolta őket, s ahogy a dicsőségben, úgy a halálban is osztoztak, vérük egy patakként folyt az emlékezés folyójába.
Aulich Lajos (Pozsony, 1793) német származású volt, magyarul nem is tudott, de a magyar alkotmányra tett esküjét végig megtartotta.
Damjanich (Damjanić) János (Staza, 1804) szerb származású honvédtábornok volt. Legendássá váltak élete utolsó mondatai: „Azt gondoltam, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!”
Desewffy Arisztid (Csákány, 1802) már nyugalomba vonult császári katonatiszt volt, mikor a szabadságharcban szerepet vállalt. A szerbek ellen küzdve bátorságával kitűnt többek között az 1849. augusztus 5-ei szőregi csatában.
Az örmény Kiss Ernő (Temesvár, 1799) ugyancsak a szerbek elleni harcokban tűnt ki. Földi maradványai az eleméri katolikus templomban nyugszanak.
Knezich (Knezić) Károly (Veliki Grđevac, 1808) horvát származású. A császári-királyi hadsereg tisztjeként esküdött fel a magyar szabadságharc eszméjére.
Lahner (Láhner) György (Necpál, 1795) hadapródként kezdte pályafutását, halála előtt viszont már jelentős szerepe volt a honvédség fegyver- és lőszerellátásában. Ötvennegyedik születésnapján végezték ki.
Lázár Vilmos (Nagybecskerek, 1817) a császári-királyi hadsereget elhagyva évekig civilként dolgozott, majd a szabadságharc kitörésekor beállt a honvédségbe. Karánsebesnél esett fogságba.
Leiningen-Westenburg Károly (Ilbenstadt, 1819) német főnemesi származású honvéd tábornok, aki a törökbecsei Sissányi Erzsébetet vette feleségül. Előbb a szerbek ellen harcolt, majd a tavaszi hadjáratban, Buda bevételénél tűnt ki. Törökbecsén 1911-ben szobrot állítottak neki, amelynek avatásán megjelent lánya és unokája is.
Nagysándor (Nagy-Sándor) József (Nagyvárad, 1803) Buda ostrománál személyesen vezette rohamra katonáit.
Poeltenberg Ernő (Bécs, 1808) osztrák származású honvédtábornok, aki noha nem is tudott magyarul, csatlakozott a magyar szabadságharcosokhoz. A bitófa alatt ezt mondta: „Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni!”
Schweidel József (Zombor, 1796) osztrák nemességét cserélte fel magyar honvédtábornoki címre.
Török Ignác (Gödöllő, 1795) a forradalom előtt császári és királyi mérnökkari tiszt volt. A hadbíróság előtt magyarságával igazolta a tettét: „Lelkiismeretem felment engem.”
Vécsey Károly (Rzeczniów, 1803) császári és királyi huszár ezredesként lépett a magyar honvédek soraiba. Ő volt a bécsi Magyar Nemesi Testőrség utolsó parancsnoka.
Az aradi vértanúk sorsában osztozott az első felelős magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos gróf (Pozsony, 1807) is, akit Haynau kötél általi halállal büntetett ugyan, de sikertelen öngyilkossági kísérletét követően mégis golyó által végezték ki Pesten, ugyancsak október 6-án.
Ám nemcsak ők voltak az idő szavának „hű meghallói”. A szabadság ügyét számtalan olyan hős is szolgálta, aki nem jutott el a tábornoki rangig, de közkatonaként életét adta a biztatóbb jövőért. Sokuk nevét valahol emléktábla vagy sírkereszt jelzi — ahol a nemzeti gyásznap alkalmából elhelyezzük a kegyelet koszorúit —, de kollektív emlékezetünkben gyújtsunk mécsest valamennyi elesett honvédért, akik a szabadságért — a szabadságunkért — vívott csatákban emberfeletti helytállásról tanúskodtak.