Állj fel, és nevettess meg!

Állj fel, és nevettess meg!

A stand-up comedy

Ősz van. Most még süt a nap, potyognak a gesztenyék, de hamarosan óriási esőcseppek és mínuszok fognak hullani, s az első köd nemcsak az utcákra, hanem a fejekre is leszáll, ráül a depi mindenki szívére, mosolytalan nagykabátosok róják a városokat, s a kasszás néni sem mosolyog már vissza a tavaszig. De mi akkor se hagyjuk magunkat, olvassunk és nézzünk vidító témákat, s a téma, mint tudjuk, az utcán hever. Ezt a bizonyos témát veszik fel, majd fordítják ki nagykabátjából a stand-up nagymesterei. De mi is ez a stand-up, és honnan jön?

Stand-up, azaz állj fel. Mivel az elnevezés angol, nem nehéz kitalálnunk, hogy eredetét valószínűleg angol nyelvterületre kell visszavezetnünk. Magyarországra nem olyan régen tört be az őrület, mely Dumaszínház néven fut. Ahhoz viszont, hogy az első stand-upról beszéljünk, vissza kell mennünk egészen a XIX. századba, akkor kezdett ugyanis kialakulni a műfaj. Már ekkor is tömegeket mozgató helyszínek és események voltak a vásárok, a varieték és a cirkuszok, s itt jelentek meg azok a viccmesélő figurák, bohócok, akik a mai stand-up komedisták elődei voltak. Később, a XIX. század végén az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban már humoristák és írók álltak ki a közönség elé, s mondtak el különféle monológokat. Sok ismert író is a kor kedvelt előadója volt, egyik közülük például Mark Twain. A következő nagyobb lépés a műfaj történetében a rádió megjelenése és aranykora volt. Ekkor lett rendkívül népszerű például Bob Hope, Fred Allen és Frank Fay, akik a varieték világából érkeztek. Aztán beköszöntöttek azok a bizonyos ’50-es évek, s a stand-up esteken megjelent a faji kérdés mint humorforrás, illetve nőtt a szexuális témájú fellépések száma is. A ’60-as évek második felében több fekete humorista is már vegyes közönség előtt lépett fel, és lett népszerű. Az első széles körben ismert női előadó neve Phyllis Diller. A ’70-es években már akkora sikerük volt a humoristáknak, hogy nemcsak kisebb bárokat töltöttek meg, hanem nagy színháztermek sorait is. Ekkor lett ismert Bill Cosby és Steve Martin is.



Televízióban a ’80-as években jelent meg a műfaj, elindult a Saturday Night Live című műsor, melyben ifjú humoristák próbálták ki magukat, az ügyesebbek pedig be is robbantak. Hogy néhány ismertebb nevet is említsünk: Robin Williams, Eddie Murphy, Billy Crystal is itt tette magát először próbára. A stand-up comedy stílus a 2000-es években sem vesztett népszerűségéből, sőt! Mindenki gépek előtt ül, a világháló behálóz, a humoristák is alkalmazkodnak az internet adta lehetőségekhez, az új felülethez. A műfaj Kanadában és az Egyesült Királyságban is nagy hagyományra tekintett vissza. Ismertebb művelői: Peter Sellers, Jim Carrey, Eddie Izzard, Rowan Atkinson.

A műfaj története után nézzük meg egy kicsit közelebbről, mitől is jó egy stand-up comedy szám, azaz milyen szabályok övezik:

Kell hozzá egy mikrofon s annak hangosítása, egy humorista, azaz előadó, és ami nélkül nem működik: kell hozzá közönség. A stand-up comedy egy szórakoztató műfaj. Az előadók tömören, röviden, pattogós tempóban mondják el közlendőjüket, humoros történeteket, szóvicceket, egysoros poénokat. A gyorsaság miatt rögtön eldől, hogy egy poén működik-e, vagy nem. S ahogy minden előadó esetében, aki a humor lovára tette fel popsiját, úgy itt is azonnali, füllel mérhető reakció a válasz, azaz a ló vagy ledob, vagy nem. Akarom mondani: a közönség vagy röhög, vagy nem. A humor az egyik legnehezebb műfaj. Ezt minden előadó, színész, bohóc aláírja. Ahhoz, hogy egy stand-upos fellépő elérje a megfelelő szintet, mindent be kell vetnie. Nagyon jól működnek az egyes szám első személyben elmondott történetek, azok a mesék, amelyeket a humorista magára, ismerőseire, rokonaira vonatkoztat, legyenek azok akár igazak, akár kitaláltak. Az előadó és a közönség kapcsolata szorosabb, mint a hóhér hurka. Ha nem sikerül a megnevettetés, akkor előfordulhat, hogy a közönség bekiabálásokkal cukkolni kezdi az előadót (angolul ez a heckling). A jó komikus ilyenkor képes váltani, illetve a saját javára fordítani a bekiabálásokat, így lépve tovább a hullámvölgyön, hogy aztán újból megnevettesse a hallgatóságát.

Nézzük meg a magyar felhozatalt is:


Kőhalmi Zoltán (Szalai Attila karikatúrája)
 

A ’70-es, ’80-as évek koronázatlan királya, a humor nagymestere, Hofi Géza is ezt a műfajt képviselte, méghozzá eléggé magas szinten. Alaposan kidolgozott poénok, tökéletesen kimért csendek, arcjáték és a Hofi. Sok hangfelvétele ezekről az estekről aranylemez lett, ami egyáltalán nem meglepő. 1983-ban szerződött a Madách Kamara Színházhoz, és saját szövegeivel állt a nagyközönség elé. A mindenki által ismert Hofélia című önálló estjét több mint ötszáz alkalommal játszotta telt ház előtt. A rendszerváltozás után is töretlen sikerrel lépett fel.

Hofi után jött Fábry Sándor, aki a ’90-es évek elején robbant be. Előbb még csak a Rádiókabaréban, majd a Merlin Színházban A pincér közbeszól című improvizatív önálló estjével. Ezeket követi 1998 óta az Esti Showder Fábry Sándorral, mely már inkább az amerikai talk show-k mintájára épül. Fábry humoros monológokkal vezeti fel a vendégeit, fellépőit, s ő maga is lehetőséget ad ifjú humoristáknak a bemutatkozásra.

2003-ban pedig berobbant a stand-upos csapat, megjelentek a színen a dumaszínházasok a Godot Kávéházban, Budapesten, illetve Hajós András is két önálló műsort indított (Magánszám, Késő este Hajós Andrással). A Dumaszínház gyűjtőnév alatt egy országos comedy club hálózat alakult ki, s felbukkantak azok a humoristák, akiket a televíziónak hála ma már mindenki ismer: Aranyosi Péter, Badár Sándor, Bödőcs Tibor, Csenki Attila, Kiss Ádám, Kovács András Péter, Kőhalmi Zoltán, Litkai Gergely, Felméri Péter és a többiek.

Nem csak a magyarok szeretnek nevetni, Szerbia polgárát is felszabadítja, ha röhöghet. Magán. És mindkét ország közélete, politikai, társadalmi és (anti)kulturális színtere, celebpalettája bőven ad témát az ironikus torkú, önmagukat és mindenki mást is kifigurázó stand-uposoknak — néha nem is kell megerőltetniük magukat, elég csak elmesélni egy napot a városi közlekedés járművein úgy, ahogy volt —, ezért az estek telt ház előtt futnak határon innen és túl. A szerbiai stand-uposokkal a következő számban foglalkozunk, hiszen mi, vajdasági magyarok nyilván jobban ismerjük Magyarország humoristáit, mivel a mi anyanyelvünkön szórakoztatnak. Mindenképp megér egy kis agytornát és nyelvtanleckét a szerb vagy akár az angol stand-uposok meghallgatása, felfedezése is.

Balkán stand-up

Mi, vajdasági magyarok amikor egy jóízű nevetésre vágyunk, megnézünk egy Hofi-estet vagy a magyarországi stand-up jelenleg futó királyait. Ha igényes, angol nyelvű stand-upra vágyunk, akkor Eddie Izzardot vagy Dylan Morant hallgatjuk. De vajon eszünkbe jutott-e már, hogy körülnézzünk, mi a helyzet Szerbiában ezzel a műfajjal, vajon vannak-e remekelő képviselői? Hiszen a szerbek humora sem olyan rossz. Ajánlunk is néhány nevet önöknek.

Ahogyan sok minden más, Szerbiában a stand-up is egy kocsmában kezdődött. (Sok minden más? Például 1896-ban az első filmvetítésre is egy kávézóban került sor, mégpedig a Kod zlatnog krstában.)

Nagyhangú szerb barátainknak azért bizonyosan nem lehetett könnyű dolguk a kezdetekkor, hiszen egymás túlkiabálásában is jeleskednek, hevesebb vérmérsékletük pedig egy stand-up esten is több és aktívabb reakciót feltételez. Amikor ez kikerült a kocsmákból, és hivatalosabb formát öltött, erre természetesen már nem volt szükség, de képzeljük csak el nevettető barátainkat egy rakáson, amint éppen egymást túlharsogva próbálnak viccet mesélni, történetet előadni, amihez a többiek is hozzáteszik maguk kommentárjait.

No de nézzük meg, kik voltak azok, akik először szórakoztattak a stand-up kezdetleges formájával országunkban:

Az egyik legfontosabb Ljuba Moljac (Miodrag Andrić) alakja és munkássága, akit a mai stand-uposok tisztelnek és becsülnek, sokan még mindig tőle merítenek, megpróbálják utánozni a stílusát. Milovan Ilić — Minimaks a másik, aki megkerülhetetlen ebben a témában, bár meglehetősen ritkán láttatta magát, ahogyan csak egy mikrofonnal a kezében mond szöveget, mégis tőle eredeztethető a humor forrása a valamikori Jugoszláviában. Aztán később megjelent Bora Čorba, a Riblja Čorba együttes énekese, frontembere, aki kiadta a híres kazettát (bizony, kazettát): Bora Đorđević priča gluposti (Bora Đorđević hülyeségeket beszél). Az Amerikában már ismert forma tehát nálunk is viszonylag korán megjelent, de természetesen sajátosra formálták, az itthoni gondokat figurázták ki, megfűszerezve egy kis balkáni lazasággal s a nekünk mindegy, mi majdnem mindig krízisben éltünk, megszoktuk már attitűddel.

Gornji Milanovacon minden április 1-jén tartanak egy rendezvényt, a Makljanijadát, melyet Makljan, egy kávéházi hazudozó emlékére szerveznek, aki hihetetlenül őrült történeteket talált ki és adott elő sajátos stílusban, aminek a hazai folklórhoz is köze volt, és mindezt csak azért, hogy szórakoztassa az asztaltársaságot.

Amíg Amerikában már régen sztárokként néztek a stand-up humoristákra, addig nálunk ez a sztárolás és intézményesítés viszonylag későn, csak 2010 után indult be a Stendap.rs megjelenésével. Ez a csapat vállalta magára a stand-up rendezvények szervezését, és nemcsak szerbiai fellépőket, hanem világszerte ismert arcokat is meghívott, például Dylan Morant, Jimmy Carrt és Eddy Izardot is.

Ami a hazai humoristákat illeti, megjelentek a szerb stand-up eminens alakjai is, mint például Jelena Radanović, Aleksandar Perišić, Nikola Silić, a méltán híres Neša Bridžis és persze Srđan Điđa Dinčić. Ők azok, akiket sztároknak nevezhetünk a szerb nyelvterületen, s akik nevelik, szórakoztatják a hazai stand-up közönséget, közösséget, s élesítik a füleket a stand-up stílusának megértésére. Ők tehát az úttörők.

Amit később a ma aktuális stand-uposok kifejlesztettek, az egy specifikus látásmódja a szerbiai, balkáni létnek, a nyugati forma struktúráját alapul véve, s ez sokkal jobban sikerült, mint gondolták volna, hiszen mindennapjaink, a politikai elit, a társadalmi rendszerek, az intézmények működése, a pénzhiány naponta hozza elénk a viccesebbnél viccesebb szituációkat, nem kell a szomszédba menni egy jó sztoriért, itthon is mennyei alapanyaggal találkozunk. Magyarországgal ellentétben Szerbiában még nem lehet megélni csak abból, hogy az ember stand-uppal foglalkozik.

Nézzünk meg most közelebbről is néhány hazai előadót az iménti felsorolásból:

Jelena Radanović az első szerb női stand-upos, aki vidáman és mosolyogva meséli történeteit a szemüvege mögül. Gyakran csípős megjegyzéseket tesz akár a saját édesanyjára is, inspirációját az őt körülvevő emberekből meríti, továbbá az élet történéseiből, gyerekkori traumákból, a közösségből s a férfi-nő viszonyból. Szabadidejében szociológiával foglalkozik, ami valószínűleg sokat segít neki az előadásai felépítésében és a témák feldolgozásában. 2011-ben egy Open Mic estre nevezték be a barátai, itt lépett fel először, aztán pedig a Fiatal tehetségek estéjén (Veče mladih nada) győzött, így indult el a karrierje. A szerbiai stand-upról ezt nyilatkozta: „Szerbiában van egy erős közönség, mely értékeli a minőséget, és nem ül fel lopott viccek mesélőinek, hiszen az ország mindig is díjazta a minőségi humort, ezért a stand-up is ezt a hagyományt próbálja továbbvinni és éltetni.”



Neša Bridžis, azaz Nenad Danilović egy YouTube-sztár. Egy olyan slágerrel robbant be, amelyet szinte mindenki ismer, ez volt az Aj Ricky Martine. Térségünk egyik legkeresettebb stand-up előadója, sokszor látni őt televíziós műsorokban, illetve imitátorként is gyakran szórakoztatja közönségét, viszont az intelligens humor szerelmeseinek is meg tudja mozgatni a nevetőizmait. Azt mondják, sohasem írja meg előre a szövegeit, talán azért, mert nincs ideje vagy kedve. Márpedig ebben a szakmában igen kevesen képesek puska nélkül jól teljesíteni. Azt szokták még rá mondani, hogy ő az ötvenhangú ember.



Srđan Dinčić egy nagyon izgalmas előadó, a Survivor egyik évadában láthattuk először a tévében. Mostanában az Este Ivan Ivanovićtyal című műsorban szerepel, rengeteget beszél, történetei végtelennek tűnnek, ám a nézősereg mégis hahotázik minden második mondatánál. Saját vicceire, szófordulataira azt mondja, olyanok kell hogy legyenek, mint a gyerekek: csak akkor tudnak működni, ha a sajátjaid. Nagyon egyszerű a képlet. Magáról azt mondja, hogy sokszor „lefárad”, mint Balašević, amikor születésnapjára néhány mandarint és egy fehér nyulat kapott, illetve annyit tud a világ dolgairól, amennyi egy részeg beszélgetéshez elegendő ugyan, de egy józan karrierhez már kevés.

Már akkor biztosra vehető a hangos röhögés, amikor Nikola Silić színpadra lép a csak rá jellemző, őrült tekintettel, majd a sötétben végignéz a közönségen. Szerinte a stand-up nem való mindenkinek. Néha ő maga is izgul, és leginkább attól fél, hogy nem fog eszébe jutni a megfelelő pillanatban a megfelelő mondat. Állítása szerint Louis C. K.-től tanulta a mesterséget. Az emberi hülyeség esküdt ellensége, jogi egyetemre iratkozott, hogy elkerülje a katonaságot, viszont később újságírásra váltott. Gyerekként került kezébe a Robin Williams humoros klipjeit és stand-up fellépéseit tartalmazó CD, és már akkor megfogalmazódott benne, hogy ő is ezzel szeretne foglalkozni. Első alkalommal ő is egy Open Mic esten mutatkozott be.

A klubok és a stand-up estek termei után az előadók természetesen a médiába is megpróbálnak betörni, s ennek a potenciálisan legtöbb pénzt hozó felülete még mindig a televízió. Az interneten való jelenlét is elengedhetetlen, ám nagyon keveset hoz a konyhára. A stand-upot azonban nem szabad összekevernünk azzal, amit néhány televíziós csatorna ezzel a megnevezéssel próbál eladni. A szerzői monodrámák sem ide tartoznak, akármilyen híres színész adja is elő őket, ahogyan a kabarétréfák vagy az egyéb kommerciális kísérletek sem, melyek az igazi stand-uposok sikerének tortájából szeretnének kihasítani maguknak egy szeletet. Nem. A humor komoly műfaj, s ahogy Neša Bridžis is mondja: az élet egy stand-up, a stand-up pedig az élet.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Merülés
Múzsaidéző
  • Györffi Réka
  • 2018.11.03.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Facebook

Támogatóink