Majdnem minden leírt mondat előtt felrémlett előttem a középkorú férfi, amint kimérten, érzelemmentesen mesél életéről, miközben öniróniával jegyzi meg: biztosan maga is ismeri a mondást, mely szerint a suszternek lyukas a cipője. Hát, a pedagógus szüleimnek én vagyok a „lyukas cipője”, azaz a neveletlen, problémás, későn jött fia. Ez a tény pecsételte meg az életemet.

— Már a világrajövetelem körül is bonyodalmak voltak, nem csoda, hogy eddigi életutam hepehupás — mondja kesernyés mosoly kíséretében. — A szüleim a tanítóképzőben ismerkedtek meg, és ahogy befejezték a tanulmányaikat, mindjárt összeházasodtak. Elsősorban azért, mert az egyik közeli falu iskolájába pedagógus házaspárt kerestek. Az állással hivatali lakás is járt, és ez volt a fontos. Egyébként anyám falusi lány volt, ő megszokta azt az életet, apám pedig egy nyugodt, kissé mulya ember, hát az történt, amit a felesége akart. Már az első évben megszületett a nővérem, és azt hiszem, nem is terveztek másik gyereket. De mégis lett — a nővérem ekkor már húszéves volt. Abban az időben nem volt ultrahangos vizsgálat, csak a falusi „bába néni” nyomkodta meg időnként anyám pocakját, és egy harisnyastoppolásra használt fagombaszerű valamivel hallgatta a baba szívdobogását — ezt az eszközt, melyet anyáméknál felejtett, ma is őrzöm. Nem vette észre, hogy két szív is dobog! Én annyira siettem, hogy veszélybe sodortam az öcsém világrajöttét, és ebbe bele is halt. Még ma sem tudom, miért hagytak rám mindent. Sohasem büntettek, nem szidtak, kiskoromtól azt csináltam, amit akartam. Eddig nem tudtam eldönteni: attól féltek-e, hogy nekem is bajom esik, vagy így akartak büntetni azért, hogy nem engedtem megszületni az öcsémet.

Az iskolaudvar volt a fő mozgásterem, meg az iskola előtt levő széles, füves út. A szó szoros értelmében terrorizáltam az iskolába járó kb. ötven gyereket, naponta csináltam valami disznóságot a szomszédoknál, valóban megkeserítettem mindenki életét. A nővérem a születésem után nemsokára férjhez ment, és hároméves voltam, amikor világra hozta a fiát. Együtt nőttünk fel — azzal, hogy én voltam a fekete, ő a fehér. De ez engem sosem zavart. Ahogy idősödöm, egyre gyakrabban teszem fel a kérdést, hogy miért voltam annyira csintalan, neveletlen. És rájövök, hogy így akartam magamra vonni a szüleim figyelmét. Anyámtól féltem egy kicsit, mert nála nem volt pardon, apámnak viszont szerettem volna imponálni, ám ő is tartott anyámtól, ezért ő sem mert hozzám gyöngéd lenni.

Az elemi iskolát viszonylag könnyen befejeztem, de a szakiskolából másodikos koromban kidobtak, mert bicskával kilyukasztottam az igazgató autójának kerekeit. Középiskolás koromig nem is volt barátom, az elemiben is csak azért játszottak velem a többiek, mert vagy tőlem, vagy az anyámtól féltek. A középiskolában a legproblémásabb gyerekek lettek a barátaim. Otthon nem jelentettem be azonnal, hogy kidobtak, egy ideig úgy tettem, mintha iskolába járnék. Amikor kiderült az igazság, anyám munkába állított az egyik gyárban. Nem dicsekvésként mondom, de éles eszű vagyok, a gyárban töltött két év alatt is sok hasznos dolgot tanultam meg, melynek főleg később vettem hasznát. Egy alkalommal a portán rajtakaptak, hogy szerszámot akartam kivinni, ezért azonnal felmondtak. És azóta sem dolgoztam állami helyen. Leszolgáltam a katonaságot, de ott sem váltam példás fiatallá. A leszerelésem után feketézni kezdtem, és persze ismét kétes alakokkal kezdtem el barátkozni. Egyszer benzincsempészés közben kapott el a rendőrség — megtalálták azt a földbe ásott, több ezer literes tartályt is, amelyben az üzemanyagot tároltam. Két évet ültem emiatt, és amikor kiszabadultam, megnősültem. Azt hiszem, a feleségem sem volt halálosan szerelmes belém, de rengeteg pénzem, jó kocsim, márkás cuccaim voltak, így jó partinak számítottam. Épp hogy megszületett a fiam, apám meghalt. Csak néhány napig volt beteg, de ez alatt az idő alatt ezt mondta: Fiam, férj és apa vagy, próbálj meg okosabb lenni, mint amilyen én voltam, ha azt akarod, hogy a fiadra valamikor büszke lehess. Kegyelemdöfés volt számomra apám utolsó tanácsa.

Önmagam ócsárolásából talán elég is ennyi. Még csak azt szeretném elmondani, hogy a feleségemmel alig három évig voltunk házasok. A fiamat ő nevelte a válás után, de amikor az új férje megverte a gyerekemet, elvettem tőle. Mellettem vált felnőtté, igaz, azt nem mondhatnám, hogy én neveltem. Mivel idővel bővült a kétes munkák listája, a fiam eddig kétszer volt börtönben. Nem nős, rövid életű kapcsolataiból nem született még unokám. Bennem azonban megszületett egy szilárd elhatározás: a huszonhat éves fiamból embert faragok! Olyat, amilyen lenni szerettem volna. Nem engedem, hogy belőle is lyukas cipő legyen.

A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)