Ezekben korábbról nem ismert emberek beszélnek tömegekhez vagy hozzánk, nézőkhöz öngyilkossági kísérletekről, a szenvedéseikből fakadó felismerésekről, és hihetetlen erővel adják át gondolataikat. Ezt pedig rendre a mester és tanítványa közti kapcsolatot idéző bámulat, megbecsülés koronázza meg a végén — a közönség felállva tapsol.

Ezek az előadók — mármint azok, akik közben hírnevet is szereztek — a követőik száma által jogosultnak érzik magukat arra, hogy megmondják a boldogság felé vezető út pontos koordinátáit. Előadásaikra egyre drágábban lehet jegyet váltani, majd illendő azzal az érzéssel távozni, hogy most már minden a legnagyobb rendben lesz, boldog leszek, csúcsra jutok, megcsinálom! Az előadó saját, személyes boldogságkeresése és -meglelése lényeges eleme ezeknek a beszédeknek. A rossz dolgokat mindenki másképp nevesíti. Nem szeretném, ha félreértenének, mert most nem az evangelizálókat vagy a jézusi prédikációt veszem górcső alá, inkább a motivációs trénerek és tréningek dinamikáját, jelentőségét. Ennek elsősorban abban látom értelmét, hogy mi magunk is különbséget tudjunk tenni aközött: mi az, ami fontos nekem, és mi az, amiért például olyan sokat szenvedtem/fizettem/várakoztam stb., hogy jónak kell lennie. Egy cikkben úgy emlegetik ezeket a motivációs trénereket, mint boldogságbonbon-árusok.

A motivációs tréning erőssége, hogy maga az előadó is végigjárta a poklok poklát, s az ő története jól ért véget, vagyis most jól van. A saját sikereinket természetesen szívesen megosztjuk, és ha azok életmentőek, akkor gyakran megszületik bennünk az igény, hogy a mi történetünkkel másokon segítsünk. Mélyről a magasba jutni. A halál torkából az élet szívébe.              

Fontos leszögezni, hogy a motiváció valóban elengedhetetlen része a változásnak. Egy konzultáció/terápia során a motiváció fennmaradásán is dolgozni kell, illetve annak változása mindig jelzésértékű lehet. Mindenesetre nem lehet valamit mindig és ugyanannyira akarni. Tény, hogy egy motivációs tréning olyan vágyakat is felébreszthet, amelyek hozzásegíthetnek bennünket ahhoz, hogy kimozduljunk a nullpontról — ám ezek sokszor rövid életűek, vagy csak az érzelmi hatás által felfokozott állapotban léteznek. Egy ilyen „változáshoz” gyakran elengedhetetlen valamilyen szakember segítsége — annak megtervezéséhez, végigkíséréséhez.

A motivációs előadások során különös jelentőséggel bír maga a tömeg, a tömeglélektan. Hiszen ez az embercsoport — McDougall korábbi kutatásaira utalva — érzelmileg túlfűtött, rendkívül impulzív, befolyásolható, gondolkodására a racionalitás nélkülözése és a felületesség jellemző (vagyis a „bizonytalanság talaján születik”). A motivációs trénerek is azokra az emberekre támaszkodnak, akik éppen krízisben vagy a bizonytalanság állapotában vannak.

A pénzünkért felszínes bölcseleteket kapunk, az üzenetek nem nekünk szólnak, hanem egy tömegnek, s ezekből mi is lecsíphetjük a magunk kis morzsáit. Az előadónak természetesen karizmatikusnak kell lennie, aki kellően meggyőző, nagy tekintélyű, hiteles, rokonszenves. A hitelességet mindenképp segíti a saját sanyarú sors, melyből kilábalt. A bizonyíték mindig a személyes történet — noha igazságtartalmát nem tudjuk igazolni, de általában fel sem merül bennünk a kétség. Az előadók ügyesen váltogatják saját siker- és kudarctörténeteiket. A személyes mélypontnál nem lehet sem panaszkodás, sem önterápia: feldolgozottnak kell lennie, hiszen csak így látható, mi vezetett oda, és mi a tanulság. A sikernek annyira átélhetőnek kell lennie, hogy a hallgatóság úgy fordítsa le magának, hogy ez velem is megtörténhet. A publikum bevonása is jellemző, de az előadók csak egy-két impulzust várnak el (pl. tegye fel a kezét az, aki…) Elengedhetetlen a jó szónoki készség: dinamikusan, nagy hangerővel, az erőszak legkisebb szikrája nélkül, magabiztosan, metaforákkal teletűzdelve kell beszélni. A jó megjelenés azért fontos, mert az emberek sokkal szívesebben teszik meg, amit szeretnénk, ha náluk egy fokkal elegánsabb ruhát viselünk — mert akkor tekintélyt sugárzunk. Ha viszont hozzájuk hasonlóak vagyunk, akkor ezzel azt sugallhatjuk, hogy „egy csapatban játszunk”, egyenlőek vagyunk. A szónoklást gyakorolni kell és lehet, mindig jó, ha van benne érdekes történet, sok színes, mozgásos, akár bizarr kép, gesztus és főleg érzelem. Dale Carnegie amerikai előadónak, az önmegvalósítás egyik szószólójának módszere szerint a leghatékonyabb megoldás, ha megvizsgáljuk a hallgatóság szemszögéből a helyzetet, és találunk bizonyítékot arra, hogy a közönségnek mitől lesz jobb a változás után.

Sőt, az előadások helyszíne is fontos. Lehetőleg nagy legyen (pl. csarnok, amfiteátrum), ahol szabadon tombolhat a tömeg, amikor interakcióba lép a szónokkal.

Mindettől terápiás hatást ne várjunk. Sajnos emberek garmadájával történnek borzalmas dolgok nap mint nap. Ezért azt se higgyük, hogy aki túlél egy-egy ilyen krízist, az másokon is képes segíteni — sőt, némely téma feszegetése során akár regresszióba (ez a beteg egy korábbi fejlődési szakaszba való visszalépése) is kerülhetünk, melyhez csak terápiás keretek között realizált, szakértelemmel bíró terapeuta segítsége szükséges. Ezért elsősorban körültekintésre kérem az olvasót. Azt is mondhatnám: ahelyett, hogy másokat követünk, inkább fogalmazzuk meg a magunk céljait. Felesleges olyan dolgainkhoz motivációt keresni, amelyeket egyébként is szívesen csinálunk. Vagy mégsem csináljuk szívesen. Csak fontosnak tartjuk, hogy mások ezt a képet lássák. Érdemes megfigyelni, mikor kezdünk el ilyen motivációs anyagokat olvasgatni, nézni, hallgatni. Felesleges olyasmihez keresni motivációt, amihez már nincs bennünk kedv, vagyis ilyenkor csak elhúzzuk azokat a dolgokat, amelyekkel már nem kellene foglalkoznunk. Érthetőbben: amihez külön kell motiválni magunkat, az nem a mi utunk.