Rúzsa Tim, a Csóka községhez tartozó Kanizsamonostoron él édesapjával. Még csak tizenöt éves, de már most sokat tud a mezőgazdaságról. Nem csoda, hiszen ebben nőtt fel. Olyan szenvedélyesen mondta el a legkülönfélébb élményeit, és az emberpróbáló munkákról is úgy beszélt, mintha az a falun élő gyermek életének természetes velejárója volna. Talán az is.

Én is vidéken nőttem fel. Bácsfeketehegyen. Tudom, hogy milyen nehéz hajnalban kelni, és egész nap a tűző napon lenni. A személyes tapasztalatomon kívül a fiú történetét azért találtam érdekesnek, mert a munkám során megismertem sok olyan városi fiatalt, aki a legegyszerűbb ház körüli teendőket — mint amilyen az udvar takarítása, a fűkaszálás vagy télen a tüzelés — is kimerítő tevékenységnek tartja. No de akkor mit szóljon ez a bánáti fiatal, aki az egyedüli segítsége, támasza édesapjának? Neki bizony nincs választása. Csinálja, mert muszáj. És láss csodát! — ezt a puhányabb városi fiataloknak mondom —, mégsem elégedetlen.

— Édesapám a növénytermesztésen kívül jószágtartással is foglalkozik, és ha az ideje engedi, akkor gépeket javít. Mindössze néhány holdon gazdálkodunk. Elsősorban kukoricát termesztünk, de van lucernaültetvényünk is, így a szálastakarmányt a juhoknak, kecskéknek és a teheneknek mi állítjuk elő. Az említett jószágok mellett van vietnami malacunk is, mely nemrég fialt, így most további tíz kismalacról kell gondoskodnunk. Apám elsőként a traktorvezetésre tanított meg. Ötévesen ültetett a kormánykerék mögé, kilencévesen pedig már jobban vezettem a munkagépet — akár pótkocsival együtt is —, mint a nálam jóval idősebbek. Megtörtént az is, hogy az egyik fiatal sofőrnek egy szűkös helyre kellett beállnia, és elbizonytalanodott. Apám ezt látva arra kérte a traktorvezetőt, hogy engedjen engem a volán mögé, mire az nevetve legyintett. Bizony ámult, amikor gond nélkül végrehajtottam a korántsem egyszerű manővert. Édesapám nagyon talpraesett, ügyes ember, viszont gyakran túlvállalja magát, és emiatt engem is újabbnál újabb dolgokra tanít meg. De ha nem tenné, akkor is megfigyelném, mit hogyan javít. Előfordult, hogy késő délután indultam szénát sodorni. Este, munka közben — talán a fáradtság miatt — nem vettem észre a parcella végén húzódó barázdát, ezért fékezés nélkül áthajtottam rajta, ami miatt a traktor megbillent, a sodrónak pedig kitört két foga. Mivel még nem fejeztem be a munkát, a helyszínen kellett elhárítanom a hibát a rendelkezésemre álló kéziszerszámmal. Otthon erről persze csak később számoltam be. Volt, hogy édesapámmal este raktuk a kazlat, melyet a vihar reggelre ledöntött, így másnap ismét munkához kellett látnunk. A pótkocsirakásnál is ügyeskedek, persze csak amennyit elbírok. Szeretem a munkagépeket, ezt apám is tudja, így most már a kombájn vezetését is rám meri bízni. Persze, azért még van mit tanulnom — mondta mosolyogva a fiú. Ezután hozzátette: — Igaz, ritkán, de előfordult már, hogy a teljes napi teendőt egyedül kellett elvégeznem a birtokon. Ilyenkor hajnalban keltem, megetettem a jószágokat, majd kézzel megfejtem a teheneket, mert van ugyan fejőgépünk, de számomra a hagyományos volt a gyorsabb és egyszerűbb megoldás. Fejőgép használata során ugyanis nemcsak a gépet, hanem a tehén tőgyét is elő kell készíteni a fejésre, az utólagos mosogatásról nem is beszélve. A fejés végeztével abrakot adtam az állatoknak, majd miután a friss tejet az állomásra szállítottam, hozzáláttam a reggeli elkészítéséhez. Utána megpihentem, délután pedig kezdhettem mindent elölről. A sok munka nem esett nehezemre, mert ezzel apámon segítettem. Persze sok érdekes történetem van még, de most nem jut mindegyik eszembe, és talán így is van jól, mert nem akarok hivalkodó lenni. Szeretem a mezőgazdaságot és a főzést is, ezért választottam a szakács szakmát, azon belül is a cukrászatot. A törökkanizsai tanulmányaim után Szegeden továbbképzésre is van lehetőség, ám ha esetleg nem tudok a cukrászszakmában elhelyezkedni, akkor maradok a birtokon, és folytatom azt, amit az apám elkezdett — mondta megfontoltan Rúzsa Tim.