A merülő szigetek papja és költője

Msgr. Bogdán József papköltő, tizenegy verseskötet és más irodalmi alkotások szerzője, a Szeged-Csanádi Székeskáptalan tiszteletbeli kanonoka, Fehértemplom és a hozzá tartozó filiák plébánosa 2017-ben két rangos, anyaországi kitüntetésben részesült: márciusban a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, decemberben pedig a Magyar Örökség díjat vette át. Számos kiváló költeménye közül az egyik legemlékezetesebb az Anyám, Magyarország című, melyet 2004 decemberében, a szégyenletes népszavazás után írt meg.


Szalai Attila felvétele

„El ne merüljön végleg e kis sziget” — olvashatjuk a Fohász a déli végeken című versében. Egyházaskér, Törökkanizsa, Fehértemplom — az elmerülés szinte valamennyi szolgálati helyén valódi veszélyként leselkedett. Talán ezért érezte úgy, hogy meg kell akadályoznia ezt a folyamatot, hogy tennie kell a közösségért a maga módján — versekkel, prédikációkkal, hittanórákkal... Áldozatkész tevékenységét több évtizede végzi, hiszen éppen az idén lesz harmincöt éve annak, hogy pappá szentelték.

— Mindkét kitüntetés nagy örömöt szerzett számomra. Egy kicsit a sors fintora, hogy éppen most érkeztek, amikor Fehértemplomon vagyok plébános. Itt ugyanis dicsekedni sem tudok ezekkel az elismerésekkel, mert a környezetemben csehek és horvátok élnek. Csak Udvarszálláson misézem magyarul, azon a kis településen még van egy kétszáz fős, lelkes közösség, mely velem együtt örült. Azt hiszem, az az élet rendje, hogy a keresztény ember megossza az örömét és a bánatát az embertársaival. Jóleső érzés, hogy mindarra, amit a pasztorális munkámban és az irodalom terén teszek — újabban inkább magyarországi folyóiratokban közlök, és örömmel tapasztalom, hogy kérik az írásaimat —, felfigyelt valaki. Itt, Fehértemplomon, a Kárpátok déli vonulatának vidékén láthatóvá váltam az anyaország számára.

Ünnep volt számomra mindkét alkalom, amikor átvettem a kitüntetéseket. Aztán hazajöttem, és végzem tovább a mindennapi munkámat. Tavaly összesen kétszer voltam Budapesten, eszembe is jutott, hogy amíg közel éltem a szerb—magyar határhoz, milyen sokszor mehettem Magyarországra. Most nagyon távol vagyok nemcsak az anyaországtól, hanem az itteni magyar közösségtől is.

* A végek vége, Fehértemplom bizonyára még önnek, a kietlen, szikes, bánáti tájhoz szokott papnak is idegen volt. Mit talált ott, és hogyan sikerült beilleszkednie?

— Törökkanizsán átérezhettem, milyen felemelő érzés az, amikor egy kétezer lelket számláló magyar közösség plébánosa lehettem, most pedig megélem és tapasztalom, milyen az, hogy csak három-négy, magyarul már nemigen beszélő hívem van Fehértemplomon. Az első világháború után itt még háromezer magyar élt, mára három-négy család maradt, de ezek az emberek is törik a magyar nyelvet, vagy egyáltalán nem is beszélik. Ezen a vidéken, abban az öt faluban, ahol szolgálatot teljesítek, hétszáz-nyolcszáz cseh ajkú hívő él, van néhány száz horvát, húsz-harminc német, valamint Udvarszálláson kétszáz magyar. Én úgy fogalmaztam meg magamban, hogy itt a nyelvek tűzijátéka játszódik le, mert több nyelven, csehül, németül, magyarul, horvátul, illetve szerbül kell miséznem. A szentbeszédeket szerb nyelven kell mondanom, hiszen a csehek sem beszélik már az anyanyelvüket. 2014-ben az ideérkezésem nemcsak új kezdet volt számomra, hanem egy új nyelvnek a tanulása is. Már ismerem a cseh nyelvű liturgiát, és tudok alapszinten beszélgetni a hívekkel. Így azt is mondhatom, hogy a csehek papja magyar állami kitüntetésben részesült. Az itteni táj azonban teljesen elvarázsol, idelátszanak a Déli-Kárpátok, a verseci szőlőhegyek és a Krassó-Szörényi érchegyek is. Hallom a Néra folyó hangos csörgedezését, látom Udvarszállás alatt a Karas folyót. Azt hiszem, ez a legszebb környezet nemcsak Bánságban, hanem a Délvidéken is. Fehértemplom Romániától csak öt kilométerre fekszik, és az ottani festői táj valahogy elfeledteti velem, hogy nem tudok magyarul misézni, nincs kinek idézni nagy költőinket. Aki ugyanis régebbről ismer, az tudja, hogy amíg Észak-Bánátban voltam plébános, addig a prédikációimba gyakran belefoglaltam Kosztolányi Dezső, József Attila, Babits Mihály és mások örök érvényű sorait, gondolatait. Itt viszont a szerb a mindennapi beszédem nyelve. Ebben a városban mintha megállt volna az idő, minden olyan, mint a XIX. században. A plébánia egy kastélyszerű épület, a domboldalon álló templom fehér színű. Meg is írtam róla, hogy olyan, mint a vőlegényének felékesített menyasszony. Várja a híveit, akik a karácsonyi éjféli misére százan is összejöttek, de a következő vasárnapokon már csak tizenöt-húsz ember foglal helyet a padsorokban. És csak azért vannak ennyien, mert a pravoszláv hívek is részt vesznek a miséken.


Ótos András felvétele

* Az udvarszállási magyar közösség azonban mégis sugall némi reményt, hogy a magyarok Dél-Bánátnak ebben a részében is megmaradhatnak.

— Azt olvastam, hogy naponta tizenkét fővel csökken a délvidéki magyarok létszáma. Innen is nagyon sokan elmennek, ha nem is tizenketten naponta, de számos cseh kéri tőlem a keresztlevelét, mert áttelepülne Csehországba, ahol valamivel jobb az élet, mint itt. Csehek és szerbek egyaránt jönnek hozzám magyarul tanulni. Valóban Udvarszállás a legnagyobb reménység, az ott élőket napsugárarcú gyerekeknek, embereknek nevezem. Noha nagyon kevesen vannak, és a fiatalok onnan is elmennek, ott még maradt egy kisebb közösség. Huzsvár püspök úr építtette 2004-ben az új templomukat, mely valóban megtartja az embereket. Nagyon fontos számukra, hogy minden vasárnap ott vagyok, én pedig annak örülök, hogy Horváth Gizella egyetemi hallgató személyében munkatársam is akadt. Ő az, aki a templomban megszervezi a fiatalok közösségét, az MNT segítségével felújították az általános iskolát, kultúrotthont létesítettek, segítenek a szegényebb gyermekeken. Gizella emellett gyönyörűen muzsikál és énekel. Udvarszálláson énekes miséink vannak, viszont a többi faluban sajnos már nem szólal meg az orgona. Egyrészt azért, mert nincs, vagy olyan személyt nem találunk, aki meg tudja szólaltatni.

* Ez a beszélgetés karácsony után, az új esztendő első napjaiban jelenik meg. Milyen gondolatok foglalkoztatják ebben a különleges időszakban? 

— Bármennyire él is az emberben az elveszettség vagy a kitaszítottság érzése, megpróbálok örömet találni a tájban és az emberekben, hogy valamiképpen otthon érezzem magam. Azt mondják, vagy megszoksz, vagy megszöksz. Én nem szökhetek meg, mert pap vagyok, és büszkén vállalom a feladatot, hogy ezeknek a híveknek is legyen lelkipásztoruk. Kell hogy valaki mondja nekik: „Ne félj, te kicsi nyáj” (Lukács evangéliuma 12,32). Úgy gondolom, azzal, hogy ide kerültem, hasznára is vagyok a közösségnek. Az ember, ha elmúlik hatvanéves, gyakran gondol arra, hogy most már kifelé megy az életből, ezek az évek már meggörnyesztik, kifárasztják, de úgy érzem, azáltal, hogy itt vagyok, misézem, prédikálok és a templom előtt szóba állok az emberekkel, a Jóisten akaratát teljesítem. Olyan hely ez, ahol nem egyszerű az élet, könnyen összetörhető az ember lelke, viszont ezeken a nehézségeken is felül lehet emelkedni. Nekem úgy sikerül, hogy a verseimben és a prózáimban kiírom magamból mindazt, ami feszít vagy nyomaszt. Az, hogy naponta olvasok és készülök a szentbeszédekre, valamint segítek a rászorulókon, erőt ad a mindennapi életem elviseléséhez.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Pech az utolsó körben
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink