— Magyarcsernyei származású vagyok, ott nőttem fel. A szüleim parasztemberek voltak, és abban bíztak, hogy én is a földeket művelem majd, de én másra vágytam, noha mindig is vonzott a kertészkedés — még ma is szeretek a kertben tenni-venni. A nyolcadik osztály befejezése után Csóti András cipészmesterhez kerültem inasnak. Abban az időben Magyarcsernyének 3000-4000 lakosa volt, és 5-6 cipész működött a faluban. Valamennyien megéltek a munkájukból, egy kis földműveléssel kiegészítve. Ma már csak 700-800 lakosa van a településnek, cipésze pedig egy sem. Három évig inaskodtam, még ma is emlékszem az első munkámra, fonalat kellett készítenem. Azt abban az időben a térdünkön sodortuk. Aztán lehetett a javításokat végezni. Hétfőnként javítgattuk a lábbeliket, a hét többi napján pedig újakat készítettünk. Az inasévek alatt reggel hatkor kezdődött a munkaidő, és este hét-nyolc óráig dolgoztunk. Délben hazaengedett a mester ebédelni, de adott egy biciklit, hogy minél előbb visszaérjek a műhelybe. A cipészkötőt mindig magamon kellett hagynom, nem vethettem le — mesélte Józsi bácsi, majd azt is hozzáfűzte, hogy három év nem elegendő a cipészet elsajátításához. Külön „szakmának” tekinthető a lábbeli részeinek, például az aljának vagy a fejének a kidolgozása, valamint a kiszabása is külön tudást igényel. És máris megkapjuk a magyarázatot, hogy azon a bizonyos rajzon miért serénykednek öten. A mi mesterünk annak idején — igencsak fogékony fiatalember lévén, akit valóban érdekelt a szakma — a cipészség minden mozzanatát megtanulta, a három év inaskodás után önállóan el tudott készíteni egy cipőt. A katonaságnál is cipészként tevékenykedett, és amikor letelt a másfél év, nagyon marasztalták, szép fizetést ígértek neki, de ő hazavágyott.

— Mint már említettem, semmiképp sem akartam földműveléssel foglalkozni, ezért a katonaság után bejöttem Nagybecskerekre, pontosabban Muzslyán laktam a nagynénimnél. A nagybecskereki cipőgyárban kaptam munkát. Akkoriban működött a Mira, a Vesna és a Nada nevű cipőgyár, valamint külön egy üzem, ahol a süketnémák dolgoztak. Persze én tapasztalatlan fiatalként kifogtam a legrosszabbul működő gyárat, a Mirát. Ott semmi sem úgy volt, mint a cipészműhelyben, a munka láncszerűen folyt, mindenkinek megvolt a saját feladata, melyet állandóan végzett. Egy cipő legalább harminc kézen ment keresztül, mire készen lett. A cipőgyári munkásságom idején olyan rosszul kerestem, hogy saját magamat sem tudtam eltartani. A Mira után a Vesna gyár következett, ott eleinte jobban kerestem, mert erősebb cég volt, de az sem tartott sokáig. Majd jött a Nada. Talán ott volt a legjobb, de tizenhárom év alatt mindhárom gyár tönkrement — ecsetelte a muzslyai cipészmester.

A gyár felszámolása után minden munkást beosztottak más-más vállalathoz, József egy fuvarozócéghez került, a kamionponyvát varrta. Elég sokáig volt ott, ám az a vállalat is tönkrement. Közben időnként az olajgyárba is hívták. Azokat a szalagokat kellett javítgatnia, amelyeken a különféle magokat juttatták el egyik részlegről a másikra. Ráunt arra, hogy mindig csak ideiglenesen dolgozzon be, ezért azt mondta, ő bizony addig nem jön, amíg nem alkalmazzák rendes munkásként. Fel is vették, és még hét éven át dolgozott ott.

— Utána nyugdíjba vonultam, és noha előtte is foglalkoztam vele, igazából csak ekkor folytathattam az eredeti szakmámat, a cipészmesterséget. Megjegyzem, azokban a szép időkben Muzslyán is vagy három cipész volt, de később elhaltak, vagy abbahagyták a szakmát. Utánuk következtem én — ecsetelte Józsi bácsi a suszterkodása második szakaszát.

Manapság már bizony megtörténik, hogy ha a javításra hozott lábbeli nagyon rossz állapotban van, a mester nehezen tudja eldönteni, mennyit is kérjen a munkájáért. Merthogy ilyen esetekben sokat kell dolgozni, viszont nem biztos, hogy elkérhet annyit, amennyit a munkája ér, mert a kuncsaft talán el sem hinné, mennyit bajlódott, mire végül normális állapotba hozta a cipőt. A mai világban már ritkaságszámba mennek az igazi bőrből készült lábbelik, ám a mester nagyon szereti ezeket a cipőket, hiszen szépen rendbe lehet őket tenni. A műbőrből készültekkel viszont sok a baj. Az pedig, hogy ilyen lábbelit is behoznak javításra, arról tanúskodik, hogy az embereknek nincs pénzük újat vásárolni.

A cipésznek évszakváltáskor van a legtöbb munkája. Az is megesett, hogy egy-egy lábbeliről megfeledkeztek: volt, hogy háromzsáknyit vitt fel a padlásra. Ma már azonban nincs ilyen gondja, mert felírja a telefonszámot, és jelenti, amikor végzett a javítással.

A beszélgetés folytatásában szóba kerültek a cipész legfontosabb szerszámai: a kalapács, a szögelőár, a varróár, a különféle szabókések, az olló, a csavarhúzó... És persze tegyük hozzá, hogy kaptafa, illetve ragasztó nélkül sem tudna dolgozni. A faszöget meg a fonalat már régóta nem használja, már csak mutatóba tartogat valamennyit. Az egykori fonalat a különböző vastagságú műanyag cérna váltotta fel. 

— Kevés olyan eset volt, hogy visszautasítottam volna egy-egy munkát, néha viszont megmondtam az illetőnek, hogy inkább dobja ki a rossz minőségű, agyonhasznált lábbelijét, mert a javítása már nem érné meg neki. Volt nemrégiben egy esetem, csizmát hoztak be, melyet csak háromszor vett fel a tulajdonosa. Nagyon megszenvedtem vele, mert nem lehetett rendesen megragasztani, a hajlatnál pedig már „vedlett a színe” — mesélte Józsi bácsi.

Közben szóba került az a vicces mondás is, amely szerint a suszternek mindig lyukas a cipője. Ez félig-meddig igaz is! Lele Józsefnek is volt egy körülbelül harmincéves bőrcsizmája, de már annyira össze volt repedezve a feje, hogy szégyellte viselni. Az egyik kuncsaftját — akiről tudta, hogy szeretett a piacon a régi holmik között turkálni — megkérte, hogy ha talál, akkor hozzon neki egy pár bőrcsizmát, mert az még mindig jobb minőségű, mint egy mai műbőr lábbeli.

Mint mondta, vannak, főleg idősebbek, akik igényelnék, hogy új lábbelit készítsen nekik, ám éppen a rosszabb minőségű anyagok miatt nem vállalkozik erre, valamint a nyersanyagot sem igazán lehet beszerezni kisebb mennyiségben.

Végezetül egy jó tanács is elhangzott a mester részéről: lábbelit délután érdemes vásárolni. És ha már a mester szót használtam, akkor azt is meg kell említenem, hogy Lele Józsefnek a cipők javításán kívül van egy másik nagy szerelme is, a citerázás. Kívánjuk, hogy mindkettőt még nagyon sokáig művelje — mesterien.

A szerző felvételei