A Nyugat alkonyáról már nagyjából egy évszázada beszélnek, de napjainkban néhány tény arra utal, hogy a Nyugatnak valóban bealkonyult. December elején tették közzé, hogy már nem az USA a föld legnagyobb gazdasága, hanem Kína. Körvonalazódik egy orosz—kínai stratégiai partnerség, és a CIA módszerei is inkább a despotikus „Keletet”, mint a felvilágosult Nyugatot idézik.
1. lépés: A morál alkonya
Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a szekuláris állam az értéksemlegességen át eljutott az értéknélküliség állapotába. Nemcsak arról van szó, hogy megtagadta a zsidó-keresztény gyökereit, hanem arról is, hogy a szekularizált államiság értékeit is megtagadta — az úgynevezett gazdasági növekedés miatt. Így a helyzet a feje tetejére állt, nem a politikai elit határoz meg ugyanis gazdasági célokat, hanem a gazdaság határozza meg a politika célrendszerét. Vélhetően mindez akkor kezdődött, amikor egy-egy óriáscég befolyása nagyobb lett, mint az USA elnökéé. Napjainkban már több ilyen cég létezik, arról nem is beszélve, hogy közülük egyik-másik európai, illetve afrikai államok tucatjait vághatja zsebre. A helyzet ilyen alakulásában a politikai elit és a széles néprétegek is hibásak, hiszen mindenki „jobban akar élni”, amin az emberek azt értik, hogy többet akarnak fogyasztani, és ez háttérbe szorít mindenféle morális megfontolást.
Ebből a helyzetből nem nagyon látszik semmilyen kiút. Hiszen a képviseleti demokráciákban a választási kampány nagyon fontos: azon dől el, ki szerzi meg a hatalmat; egy jól vagy rosszul szervezett kampány felülírhatja évek munkáját, így a pártok és a jelöltek eleve megvásárolhatóak, hiszen kampányt készpénz nélkül nem lehet szervezni, ezért a politikusok egy része már a hatalomra kerülés előtt gazdasági szereplők befolyása alatt áll.
A gazdaságban a sikert nem azzal mérik, hogy egy-egy cég hány embernek ad munkát, hanem azzal, hogy év végén mekkora a nyeresége. Sőt — egy rendhagyó gondolatot is megengedve magamnak — a büntetőjog szerint a gyilkosságért sokévnyi börtönbüntetést lehet kapni, viszont a gazdaság szférájában dicsőségnek számít, ha az egyik cég tönkreteszi/meggyilkolja a másikat, sőt ez gyakran nem is úgy történik, hogy jobb termékeket gyárt, hanem a tőkeerősebb cég megszerzi a kisebbik, talán jobban is működő cég feletti kontrollt a tőzsdén, ennek folytán hideg számítás alapján embereket bocsátanak el, gyárakat zárnak be, megnehezítve vagy ellehetetlenítve sokak életét. Mi ez, ha nem gaztett? Mégsem minősül annak.
Ez a fajta „hideg” gondolkodásmód átszivárgott a politikába és a közéletbe, felülírta a morált, márpedig egyetlen civilizáció sem létezhet értékek nélkül. A Nyugat pedig elhagyta működési elveit, és megtagadta saját értékeit, jogrendszerét, sőt jogászok siserehada dolgozik a joghézagok megtalálásán. A példák hosszasan sorolhatóak: Luxemburg ügye az EU-ban, az amerikai kínvallatások, kormánytisztviselők adóelkerülései stb.
2. lépés: A szakértelem alkonya
A gazdaság nagy szereplői egy olyan modell kialakításán dolgoznak, amelyben a munkaerőt minimálisra csökkentik, hiszen a költségtételek között a bérek kifizetése az egyik legnagyobb. Ezt a gondot pedig úgy lehet megoldani, hogy az embereket robotok helyettesítik, és a termelést olyan országokba helyezik át, ahol alacsony a fizetés. Ezenkívül a gazdaság csak bizonyos mennyiségű szakembert hajlandó alkalmazni. Megszűnőben van a kétkezi munka értéke, javíthatatlan eszközöket gyártanak, melyeket ki kell dobni, ha valamelyik komponensük elromlik, és újat kell venni. A nagy gyártó cégek meg sem próbálkoznak a szervizelhető termékek gyártásával, miközben az időtálló fogyasztási cikkek tartóssága néhány évre korlátozódik.
Ezzel egyidejűleg amerikai kutatások szerint az emberek jelentős része nem látja a munkája értelmét, miközben a fiatalok felé az az elvárás, hogy fejezzenek be egyetemet, vagyis a felnőtté válás után még jó néhány évig legyenek a szülők és a társadalom terhére. Ezt „enyhítendő” olyan felsőoktatási intézmények jelentek meg, amelyekben meg lehet venni a diplomát, az elbürokratizálódott társadalmunkban pedig ez is számít („Toma-diploma” jelenség). Ugyanígy az oktatásban nem az oktatás, hanem a tanárok ellenőrzése a legfontosabb. Nem véletlen, hogy a köz- és a felsőoktatás nem a tanítást, hanem az ellenőrző hatóságot szolgálja, és nem a szakértelem, hanem a szakértelem hiánya termelődik újra.
3. A felelősség alkonya
Az utóbbi években egyre több a következmények nélküli tett és ország. Mivel nincsenek morális fékek, és a szakértelem is sokszor hiányzik, a termelők, a politikusok és a nagy cégek is elkerülik a felelősség kérdését.
Ez a gazdaságban például abban nyilvánul meg, hogy a cégeket csak addig érdeklik a saját termékeik, amíg el nem adják őket, holott az volna a felelős hozzáállás, hogy a gyártó addig foglalkozik a termékeivel, amíg újra nem hasznosítja az alkatrészeket, vagy ha azokat nem lehet, az alapanyagokat. Ha mindez lehetetlen, akkor a termékeket vissza kellene vezetni a természetbe — úgy, hogy elkerüljük a környezetszennyezést. Ez azonban nem érdekli a nagy cégek tulajdonosait és vezetőit, hiszen eléggé gazdagok ahhoz, hogy olyan helyen éljenek, ahol rend, tisztaság és béke van. Az pedig, hogy másutt éheznek és szennyezik a környezetet, a legtöbbjüknek el sem jut a tudatáig, hiszen a haszon, a Bugattik, a Prada világát érzik a magukénak.
A politikában mindez úgy jelenik meg, hogy bizonytalan tudású emberek kerülhetnek hatalomra, és ha értenek is ahhoz, amit csinálnak, könnyen megszorongathatóak. Emlékezzünk csak arra, hogy a macedóniai Vasil Tupurkovskit és a szerbiai Dragoslav Avramovićot is a cukorbetegségük folytán hozták döntésképtelen helyzetbe, illetve az is eszünkbe juthat, hogy a magyarországi államadósság a Medgyessy-kormány idején „szaladt el”, miközben olyasmikre vettek fel kölcsönt, amire nem illik kérni, és általában nem is szoktak adni (nyugdíjra, fizetésre — ezeket ugyanis ki kell gazdálkodni). Medgyessyt emiatt soha senki nem vonta felelősségre, ahogyan tucatnyi más vezetőt sem. A parlamenti képviselőknek egy sor olyan kérdésben kell dönteniük, amelyet nem értenek, egy-egy ülésre akár több száz oldalnyi anyagot is el kell(ene) olvasniuk, ami a lehetetlen határát súrolja, végül azonban a teljesen leegyszerűsített kérdés alapján szavaznak úgy, ahogyan azt a pártjuk javasolja. Ezenfelül a szakbizottságokba is politikai szempontok szerint kerülnek be emberek, és az a jobbik eset, amikor egyúttal szakértők is. Ám az vesse az első követ a politikusokra, aki nem törődne a négyévenkénti újraválasztással. A felelőtlenség tehát kódolva van a rendszerben.
A felelősség kérdése immár nem kérdés, a morál és a szakértelem sem. A Nyugat pedig mégis úgy hiszi, hogy így is működhet. Az USA alapító atyái nem ilyen társadalmat képzeltek el, Kínában a konfuciánus etikát ötvözték a kommunizmussal, a muszlimok pedig a saját szent könyvükhöz tartják magukat. Nem kell egyetértenünk a fenti példákkal, sőt szimpatikusnak sem kell őket tartanunk, azt azonban megállapíthatjuk, hogy ezekben a társadalmakban legalább a szavak szintjén létezik valamilyen „sorvezető”, mely némi értelmet ad a mindennapoknak. A Nyugaton ilyen nincs, illetve vészesen fogyóban van. Felelősség, értékek és szakértelem nélkül nem maradhat meg egy társadalom sem.
Matt.
