Nagy meglepetések - a médiumok előzetes kiszivárogtatásának hála - nemigen történtek a múlt héten felállt új magyar kormány tagjait illetően. Az egyedüli nem várt fordulatot talán a - számunkra, határon túli magyarok számára sem mellékes - külügyi tárca új vezetőjének személye jelentette. Göncz Kingának erre a tisztségre való megválasztása egy hosszú találgatásnak a vége is egyben, mivel az elmúlt hetekben elsősorban liberális politikusok neve került a köztudatba: itt volt Szent-Iványi István vagy Eörsi Mátyás személye, de egy ideig még Kóka Jánosról is hallani lehetett. Amikor eldőlt, hogy a külügyet mégsem a liberálisok irányítják, a legtöbben Simonyi András jelenlegi washingtoni követre tippeltek. Nos, bármilyen háttéralkuk voltak is, a lényeg az, hogy Gyurcsány ügyesen titkolta a külügy leendő első emberének a nevét. Az is eldőlt, hogy a sokáig a teljes megszüntetéséről szóló pletykák ellenére a HTMH (Határon Túli Magyarok Hivatala) megmarad, igaz, a Külügyminisztérium helyett újra a Miniszterelnöki Hivatalnak (MEH) rendelik alá. Távozott viszont posztjáról Szabó Vilmos, a MEH politikai államtitkára. A sajtóhírek szerint a határon túli magyarok kérdésével államtitkári ranggal Gémesi Ferencet bízza meg Gyurcsány Ferenc volt és jelenlegi miniszterelnök.
Időközben napvilágot látott a kormány 85 oldalas programja is, amely szinte azonnal az elemzők, s az ellenzék kereszttűzében találta magát. Az első olvasásra valóban impozáns, felsoroló program legnagyobb szépséghibája talán az, hogy éppen a lényegi kérdés marad megválaszolatlanul - nevezetesen, hogy mindezt hogyan és miből kívánják elérni, illetve megvalósítani. A múlt héten a már jó ideje várt megszorító lépések egy részével (Pokorni Zoltán fideszes politikus szerint ez csupán a kis csomag, az önkormányzati választások után további drasztikus megszigorítások következnek) immáron hivatalosan is megismerkedhetett a közvélemény. A HVG tudósítása szerint augusztustól 30 százalékkal megdrágul a gáz, 10-14 százalékkal a villanyáram. Széles körben drágulnak az élelmiszerek, a középső áfakulcs 15-ről 20 százalékra nő. Emelik az élvezeti cikkek adóit: szeptembertől megdrágul a cigaretta, az idén és jövőre három lépcsőben emelik a jövedéki adóját. A bor kivételével többe fog kerülni minden szeszes ital. A kisvállalkozások az eva 15-ről 25 százalékra történő emelését fogják megérezni. (A tandíjról és a vizitdíjról egyelőre nem is esett szó.)
A középosztály és a felette levő réteg sem ússza meg: megnyirbálják a megtakarításokat: bevezetik a 20 százalékos kamatadót és az ugyanilyen kulcsú árfolyamnyereség-adót (csupán a hosszú távú állampapírban és befektetési jegyben levő megtakarítások élveznek adómentességet). Az évi hatmillió forint feletti jövedelmekre a jelenlegi 36 százalékos kulcs mellett további négyszázalékos szolidaritási adót kell fizetni. 2008-tól bevezetik az ingatlanadót a lakó- és üdülőingatlanokra, az értékhatárról még nem döntöttek (vagy nem döntött Gyurcsány). Bevezetik az ,,elvárt' társasági adót. Vagyis a veszteséget kimutató cégeknek bevételeik 2 százaléka után társasági adót kell fizetniük. Az illegalitásban tartott vagyonokat is igyekeznek megadóztatni. Sűrítik az APEH által elrendelt vizsgálatokat, az illegálisan külföldön tartott pénzek hazahozatalára amnesztiát hirdetnek.
Visszatérve a kormányprogramra, a határon túli magyarság - ha egyáltalán bármiféle várakozással is tekintett a programra - újra kénytelen a kijózanító tényekkel szembenézni. Nevezetesen azzal, hogy a szépen hangzó, de tartalmilag az ég adta világon semmit nem jelentő ,,a Köztársaság választott, felelős vezetőiként tízmillió polgár nevében, tizenötmillió érdekében kívánunk kormányozni' antalliánus terminus technicuson kívül bizony lényegi elemekkel nem nagyon gazdagodott a vele történő - amúgy az Alkotmány által is előírt - törődés és felelősségvállalás.
Az oktatással foglalkozó rész az első olyan sarkalatos programpont, ahol ennek hiánya szinte felkiáltójelként tűnik szembe, annál inkább, mert a 2004-es Uniós csatlakozás óta a különböző régiókban élő határon túli magyarok anyaországi oktatási helyzete gyökeresen megváltozott. Jóllehet ezt az ezzel foglalkozó minisztériumok is érzékelték, a kormányprogramban nem olvashatunk arról utalást, hogy e téren gyakorlatilag tetőtől talpig újra kellene gondolni mindent, s egy új rendszert kellene vázolni, illetve életbe léptetni.
Ehhez hasonló képet kapunk az innovációval és a tudománnyal foglalkozó rész esetében is - ott is teljesen kimaradtak a határon túli magyar közösségek, jóllehet a XXI. századi tudásalapú társadalomban - egységes nemzetben gondolkodva - valóban reális esélyt tudnánk magunknak teremteni a felemelkedéshez. Úgy látszik, ennek a felismeréséhez még nem jutottunk el. Ennél azonban jóval nagyobb hiányossága a kormányprogramnak az, hogy a területfejlesztéssel kapcsolatban sem mutat fel alternatívát. Paradox módon éppen most a regionalizáció előrehaladtakor az azt olvasóban az a kép merül fel, hogy gyakorlatilag az innováció és az infrastrukturális fejlesztés Tompánál és Röszkénél lezárul. Pedig ha alternatívákban gondolkodunk, akkor azt látni kell, hogy sem odaát, sem ideát nem lehet érdek az, hogy a határtól két kilométerre egy rurizált vidék kezdődjön. Sőt az EU-ban ez immáron hivatalos doktrínaként is elfogadott, hiszen számos pályázat éppen a különböző határ menti régiók fejlesztését, egy szintre emelését hivatott elősegíteni.
A következő ciklusban vélhetően nem fog születni új alkotmány. Ezt teszi egyértelművé a kormányprogram, amely több területen előrevetíti a jelenlegi alkotmány módosítását. Csakhogy itt is éppen a határon túli magyarokkal foglalkozó témakör maradt ki ismét, holott idestova két éve komoly munkacsoport foglalkozik ezzel a témával, s a legutóbbi fejleménynek szerint sikerült is konszenzust elérni a kormány és a határon túli magyarság képviselőinek többsége között. A fiatalokkal foglalkozó részben sem kerülnek a határon túliak említésre, ahogyan a családtámogatási rendszer esetében sem számolnak velünk. Érdekessége a kormányprogramnak, hogy amíg a romák társadalmi integrációjával majdnem két teljes oldal is foglalkozik, addig a nemzetpolitikára a szerzők elégnek tartottak egy felet. Aminek gyakorlatilag egy lényegi új - s el kell ismerni - jó eleme van. Nevezetesen: ,,a Kormány alkotmányos felelőssége alapján szükség esetén fellép és a nemzetközi jog alapelveivel és gyakorlatával összhangban védelmet biztosít a magyar közösségeket érő súlyos jogsérelem esetén.' Azon persze lehetne vitázni, hogy vajon csak a ,,súlyos jogsérelem esetén' kötelessége ez. Amit a kormányprogram még csak sejtetni engedett, mára már szinte bizonyos: ,,kezdeményezni fogja a megfelelő szervezeti és intézményi feltételek (mármint a nemzetpolitikában) közös akarattal történő létrehozását.' Az első olvasatra talán szépen hangzó mondat mélyebb - lényegi - tartalma elkeserítő, hiszen a jelenlegi intézményforma - a MÁÉRT - teljes felszámolását, s a magyar-magyar kapcsolatok valami új - egyenlőre igen ködös - alapra helyezését vetíti előre.
Mindent összevetve: a határon túli magyarság a kormányprogrammal egy újabb illúzióval (már ha olyan egyáltalán maradt) lett kevesebb. Abban a fentieken kívül arról sem esik például szó, hogy végre valahára a magyar költségvetésben százalékarányban kellene rögzíteni a határon túli magyarság támogatására szánt összegeket (Markó Béla igen szerény javaslata szerint évi szinten ez 0,5 százalék). Számunkra, délvidéki magyarok számára talán ennél is fontosabb az, hogy a kormányprogram nem foglalkozik a jövő évben már kopogtató Schengennel, s vélhetőleg majd minden egyes magyarországi utazás előtt sorakozni kell a szabadkai főkonzulátus előtt (x euróval + biztosítással + ki tudja, még mivel a zsebünkben) hasonló megaláztatásokat átélve, mint most a más európai nagykövetségeken Belgrádban. Mert a Nemzeti Vízum intézménye - amint várható is volt - még pótléknak is kevés, nemhogy adekvát megoldásnak december ötödikére. Némi malíciával azt is mondhatnánk, hogy Magyarországon - a nemzetstratégiát illetően - a helyzet változatlan. Mert - egészen egyszerűen - tizenhat évvel a rendszerváltás után még mindig nincs nemzetstratégia.

Az új magyar kormány tagjai:
Molnár Lajos (egészségügy)
Gráf József (földművelésügy és vidékfejlesztés)
Kóka János (gazdaság és közlekedés)
Szekeres Imre (honvédelem)
Petrétei József (igazságügy és rendészet)
Persányi Miklós (környezetvédelem és vízügy)
Göncz Kinga (külügy)
Hiller István (oktatás és kultúra)
Lamperth Mónika (önkormányzatok és területfejlesztés)
Veres János (pénzügy)
Kiss Péter (szociális kérdések és munkaügy)
Szilvásy György (Miniszterelnöki Hivatal)