A Vituska család: Éva és a hároméves Réka, Gábor és a négyéves Ádám - SZABÓ Attila felvétele

A kora délelőtti órákban ültünk le rövid beszélgetésre a fiatal termelő otthonában, miután már elvégezték a fejést, az etetést. Mert a jószág az első, mondta mentegetőzve. Felüdülés volt ennek a fiatal csantavéri házaspárnak az otthonában lenni, beszélgetni velük. Pontosan rátapintottak a mezőgazdasági termelés problémáinak a lényegére, s fiatalos hévvel bizonygatták, hogy csak dolgozni kell, akkor nem lesz baj, és logikus okfejtéssel magyarázgatták, mit kellene országos szinten tenni, hogy mindenki elégedett legyen.
VITUSKA GÁBOR és felesége, ÉVA még nincsenek harmincévesek. És földművesként is ,,frissek': Gábor az asztalosszakmát hagyta abba, Éva pedig el se kezdte mezőgazdasági technikus hivatását, amikor öt évvel ezelőtt belevágtak a földművelésbe.
- Mindketten falusi gyerekek vagyunk - kezdi a beszélgetést a fiatal, magabiztos gazda. - Valójában semmi újba nem kezdtünk bele, csak folytattuk azt, amit kiskorunk óta csinálunk, és megtanultuk jól csinálni. Öt évvel ezelőtt a vállalatban már alig kaptunk fizetést. Amikor megvolt a lakodalmunk, úgy határoztunk hát, hogy kezdünk valamit az életünkkel. Mivel szüleink is kistermelők, nem kaptunk jussot, hanem az ajándék- és forgatópénzt fektettük be a gazdaságba. Belevágtunk. A szó szoros értelmében minden nélkül. Még traktorunk sem volt. De volt hitünk, erőnk és céljaink, ugyanis jöttek a gyerekek, először Ádám, majd Réka. Az első öt fejőstehenet a szabadkai tejgyártól kaptam kölcsön. Rengeteget dolgozunk, napi 12-14 órát, de ezt nem panaszként mondom, hiszen a magánosított vállalatokban is dolgoznak ennyit, akiknek még van munkájuk, és alig kapnak érte fizetést, ráadásul még parancsolgatnak is nekik. Hát nekünk senki sem mondja meg, mit és mennyit kell dolgoznunk, mi magunk tervezünk, előállítunk és értékesítünk. Nekünk ez az életünk, erre tettük fel a fiatalságunkat, ebből akarjuk megteremteni a gyermekeink jövőjét. Ha majd úgy érzik, hogy ők is ezt akarják folytatni, nekik már nem kell a nulláról indulniuk. Vettünk egy negyvenéves traktort, kapcsolható gépet is valamennyit, pillanatnyilag hat fejőstehenünk és hat vágómarhánk van, az utóbbiakat hizlaljuk. Úgy harminc hold földet bérelünk, és ami azon megterem, feletetjük a jószággal. Az a legfurcsább, hogy nálunk, ahol a kistermelők vannak túlsúlyban, az állam mindenáron nagygazdát akar belőlünk csinálni, s azokat ösztönzi, akiknek már amúgy is van. Például tőlünk, kistermelőktől a tejgyár öt dinárral olcsóbban veszi át a tejet, mint azoktól, akiknek van hűtőkamrájuk. És nekünk még be is kell vinni a tejet a gyárba, ahol esténként csak fél óráig tart az átvétele. Gondolja el, a tej felvásárlási ára öt év alatt egy parával sem ment feljebb, annál inkább a kőolajé, a műtrágyáé meg minden egyébé, amire a termelőnek szüksége van.
- Vettünk a faluban egy kis tanyát, ahol van megfelelő hely új istálló felépítésére és a takarmány tárolására - mondja Éva, aki férjével mindent vállvetve csinál. - Megpályáztunk egy térítésmentes kölcsönt, amelynek az volt a feltétele, hogy az igényelt összegnek a felével rendelkeznünk kell, és az lehet anyagban is vagy termésben. Mire összehoztuk a dokumentumokat, megírattuk a pályázatot - kb. ötezer dinárt fizettünk érte -, közölték velünk, hogy megváltoztak a feltételek, a megpályázott összegnek a felét pénzben kell letétbe helyezni a bankban, csak úgy kaphatjuk meg a másik felét. Nekünk építőanyagunk van, ezt nem tehetjük a bankba, így hát még ettől a lehetőségtől is megfosztottak bennünket. Más kölcsönre még gondolni sem merünk, hiszen az összeget az euró árfolyamához kötik, a termékeink árát pedig nem, ezért ekkora kockázatot nem merünk vállalni.
- Tudom én, hogy az állam bácsit nem nagyon érdekli, ha én tönkremegyek - mondja Gábor. - Ezért ne kölcsönöket adjanak, hanem teremtsenek kellő mezőgazdasági politikát, szavatolják legalább középtávra a termékeink árát, akkor mi majd megteremtjük a fejlődésünkhöz szükséges eszközöket. Mert az a legszomorúbb, hogy más iparág termelőjéhez hasonlóan mi nem szabhatjuk meg, mennyibe kerül a mi árunk, a mezőgazdasági termékek árát a szegény állam mindig a szociális nyugalom biztosításáért áldozza fel. Mondja, érezte-e azt a fogyasztó, hogy alig egy hónappal ezelőtt a vágójószág élősúlya nevetségesen alacsony volt, csökkent-e a hentesnél a hús ára? Vagy az én 18 dináros tejemért miért fizet negyven dinárt a fogyasztó? Állandóan a fiatal termelők támogatását szajkózzák, ami rendjén is volna, ha a szólamokat megfelelő intézkedések követnék. Csökkentsék a mezőgazdasági termelést kísérő szolgáltatások és újratermelési anyagok árát, már az is segítség volna. A mi állatállományunk orvosi ellátása évi ezer euróba kerül, rákényszerültem hát, hogy ezen a területen is szakosítsam magam, hiszen csak egy tehén pusztuljon is el, az már elég ahhoz, hogy a munkánk hiábavalóvá váljon. Nagyon fájlalom, hogy nincs a magyar parasztok közt összetartás. Én javasoltam, hogy öntsük ki legalább egy héten át a tejet, akkor majd másként beszélnek velünk. Persze, egyedül maradtam, minden kistermelő azt várja, hogy valaki más harcoljon érte. Én még a földtörvény adta lehetőséget sem kívánom kihasználni, hiszen a falu lakossága lassan elöregszik, lesz itt árendába föld olcsóbban is, mint az állami birtokok esetében. És a birtokok bérbe adásával kapcsolatos árverésen is majd azok viszik a hangot, akiknek van pénzük, hogy fizessenek. Persze hogy van jövőképünk, másként nem csinálnánk. Nekünk ez az életünk, hát igyekszünk élhetővé tenni. Csak az a baj, hogy noha mindezt százszor is elmondjuk gyűléseken, újságokban, mégse történik előrelépés, pedig a mezőgazdaság problémáinak megoldását mi látjuk legjobban. Amit azonban mondunk, azt sajnos nem hallják ott, ahol tehetnének valami érdemlegeset nemcsak értünk, hanem a mezőgazdasági termelés jövőjéért - mondja hittel a csantavéri Vituska Gábor.