— Nem olyan régóta olvasom a lapjukat, és tudom, hogy az emberek születésük körülményeivel, a családjukkal kezdik történetüket — mondja egy kicsit akadozva. — Én nem szeretnék sem a koromról, sem a fészekről beszélni, melyből kirepültem, hiszen nem ezek a tényezők határozzák meg az ember életét. Megszületünk, és utána már az történik velünk, amit — szerintem — valahol már jó előre kigondoltak. Én sem vagyok kivétel, esetleg annyiban, hogy volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, határozottan tudnom kell bizonyos dolgokat, mert az ember nem hallgathat csak az ösztöneire. Valahonnan mégis el kell kezdenem a történetemet, így én a következőt tartom fontosnak kiemelni: ma szinte divat azt állítani, hogy akik megjárták az utolsó háborút ebben a térségben — és azok is, akik közel sem kerültek hozzá —, lelki sérüléssel kerültek ki belőle. Én, aki négy alkalommal voltam „önkéntes” tartalékos, és háromszor három hónapot mundérban, állítom, hogy soha az életben nem derül fény mindarra, ami ott történt. És talán így a legjobb, talán így gyógyul majd be a seb, melyet ez a háború ejtett rajtunk. Mindegyik fél szépíti a maga szerepét, állítólag senki sem akart harcolni, ölni, de hát ilyen a háború, mert az ellenfél… Ebből elegem van. Sok olyasmit tudok ugyanis, ami sokunkkal, akik részt vettünk a harcban, megtörtént, de mindenki bölcsen hallgat róla.

A fentiek értelmében, és ahogy a közmondás is tartja, én is belekeveredtem a korpába, és megettek a disznók! Sőt, a zűrzavar még be sem fejeződött, jó néhányunknak el kellett tűnnünk — elsősorban a megtorlás, másodsorban a hivatalos büntetőeljárás elől menekülve. Nekem feleségem és két gyerekem volt, a harmadik éppen úton, amikor ezt a parancsot kaptuk. Éreztük, hogy a figyelmeztetés az életünket hivatott menteni, hát valamennyien szó, búcsú nélkül tűntünk el egy éjszaka alatt. Nem részletezem, nincs is értelme, de ha azt mondom, hogy űzött vadként menekültünk, akkor minden világossá válik. Útközben a csoportunk is szétzilálódott. Én egy verbászi férfival maradtam együtt, vele állapodtunk meg csaknem egy év vándorlás után Németországban. Nekem nem volt semmilyen kapcsolatom az itthoniakkal, a kollégám a Belgrádban élő nagynénjétől viszont azt a hírt kapta, hogy semmiképpen se próbáljon hazajönni. Megpróbáltunk hát ideiglenesen külföldön maradni. Ebből több mint tíz év lett, ez alatt az idő alatt pedig megtanultam németül, befejeztem egy szakközépiskolát, rendes, jól fizető munkahelyem lett, és elhatároztam, hogy lakást veszek. Magamban ugyanis eldöntöttem, hogy nekem itthon már senki sem örülne.

Az egyik külvárosi kerületben találtam egy kisebb lakást, kölcsönből meg is tudtam venni, így sok év után végre otthonom lett, noha egyedül laktam benne. Lassan megismertem a szomszédokat is, igaz, nem afféle együtt kávézós ismeretségek voltak ezek, de arrafelé már az is nagy szó, ha a szomszédok köszönőviszonyban vannak egymással. Csak egy év után jöttem rá, hogy az egyik közelben élő fiatal házaspár magyarul és szerbül is beszél. Egészen fiatalok voltak, szerintem az asszonyka még a húszat sem töltötte be. Sokat dolgoztak, amikor pedig a fiatalasszony terhes lett, megsajnáltam őket, és idővel egy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz. Hétvégén megittunk egy kávét, egy pohárka pálinkát, beszélgettünk a világ sorsáról — és kezdődött egy újabb munkahét. Magam sem tudom, miért, de az asszonyka iránt valamilyen mély, őszinte érdeklődést tanúsítottam, sokszor megsajnáltam, és ösztönösen azt éreztem, vigyáznom kell rá. Valószínűleg benne is ilyen érzelmek ébredtek, mert egyszer azt mondta, úgy érzi, mintha az apja volnék. Az apját egyébként nem igazán ismerte, mert ötéves sem volt, amikor elhagyta őket. Aztán ahogy múlt az idő, szép lassan rájöttünk, hogy én vagyok az igazi apja. Időközben szakállat eresztettem, és évek hosszú során át borotváltam a fejem, hogy ne legyek könnyen felismerhető. Mint megtudtam, a lányom még nem volt nagykorú, alig múlt tizenöt éves, amikor megszökött a fiúval, akivel él. Az anyja újra férjhez ment — állítólag hivatalos értesítést kapott, hogy eltűntem a háborúban —, a mostohaapja pedig állandóan zaklatta, sőt, verte is. Rólam csak elmarasztaló véleményt hallott, nem is érdeklődött felőlem soha. Később egy vérvizsgálat is alátámasztotta, hogy rokonok vagyunk, és most, csaknem tizennyolc év után hazajöttem, hogy rendezzem a dolgaimat. Eddig még senki sem tartóztatott le, úgy tűnik, a régi bűnöket törölték, persze nem miattam. Ide már soha nem jövök végérvényesen vissza, és ha minden jól alakul, magammal viszem a kisebbik lányomat is. A fiamat, aki akkor született, amikor tartalékos voltam, nem akarom elvenni az anyjától, hiszen az új férj a maga nevére vette, nem akarom tönkretenni az életüket. Elfojtom magamban az érzelmeket, és hálát adok az égieknek azért, hogy ösztönösen megéreztem, mi az enyém.