— Nem akartam csalódást okozni a családomnak, a környezetemnek, ezért mindenre hajlandó voltam — mondja az asszony szenvtelen hangon. — Húszévesen az ember egyébként is azt gondolja, hogy mindenre képes. Egy városi munkáscsalád második gyereke voltam, a bátyám három évvel idősebb nálam. Apám szerette volna, hogy a fia a családi hagyományt folytatva a vasszakma valamelyik ágában jeleskedjen, de ő a zene felé hajlott, és képzett zenészként vonult nyugdíjba is. Én szófogadó, csöndes kislány voltam. Szerettem tanulni, de eszembe sem jutott kérni, hogy továbbtanulhassak. A középiskola befejezése után egy gyárban kaptam munkát, bérelszámoló lettem, és meg voltam elégedve a sorsommal.

A gyárban ismertem meg a férjemet is. Egy sovány, szótlan legény volt, aki engem is csak bámult, amikor munkába menet találkoztunk. Egyszer rá is kérdeztem, miért néz szótlanul, segíthetek-e neki valamiben. Elvörösödött, és utána napokig került. Végül mégis összemelegedtünk, udvarolni kezdett, és egy év múlva össze is házasodtunk. Apám nem szerette őt, szerinte a „tedd ki, hadd hűljön” típusú férfiból sosem lesz igazi házigazda. Nekem persze akkor ez nem volt fontos, csak az, hogy jól elvoltunk egymással: moziba jártunk, nagyokat sétáltunk, vagy időként elmentünk táncolni oda, ahol a batyusom játszott. Többre nem vágytunk.

A közös életünket albérletben kezdtük, és a párom családját is az esküvő után ismertem meg igazán. Kilencen voltak testvérek, apósom pedig rossz természetű, iszákos ember volt, aki anyósomat szinte napi rendszerességgel verte. Azt hiszem, ez az erőszak tette egy kissé „ütődötté” az anyósomat. Nem akartam beleavatkozni az életükbe, hiszen mi külön éltünk, hetente egy alkalommal meg kibírtam azt a néhány órát, amelyet velük töltöttünk. A férjem valóssággal imádta az anyját, és egyre gyakrabban emlegette, hogy ki kellene menteni abból a környezetből, de nem tudtuk megoldani, időközben ugyanis megszületett a fiunk is. Amikor a kilenc gyerek közül az utolsó is családot alapított, a férjem javasolta, költözzünk az anyjáékhoz.

Feladtuk az albérletet, és odaköltöztünk. Hát, ez volt életem legostobább döntése. Apósom ugyanis egyre erőszakosabb lett, és ha próbáltam anyósomat védeni, én is kaptam egy-két pofont. A férjem — és csak ekkor jöttem rá, hogy apámnak mennyire igaza volt! — nem szállt szembe az apjával, és lassan ő is inni kezdett. Ha józanul beszélgetett velem, azzal mentegette magát, hogy csak részegen tudja elviselni az otthoni viszonyokat. Néhány évig tűrtem, de amikor a fiam iskolába indult, visszaköltöztem a szüleimhez. Ők nem tettek szemrehányást, a bátyám azonban mindenáron le akart számolni a férjemmel, akitől még nem váltam el. Úgy éreztem, minden oldalról támadnak: apám a férjemet szidta, a férjem könyörgött, hogy menjek vissza hozzá, az apósom állandóan zaklatott, a fiam az apját követelte. Nekem meg a munkahelyem, a gyerek, az időközben ágynak esett apám ápolása, az apósomék házának rendben tartása felemésztette az összes energiámat. Sokszor éreztem, hogy nem bírom tovább, és ilyenkor templomba mentem. Ott ismerkedtem meg egy férfival, aki — miután a felesége néhány hónappal előbb hirtelen meghalt — a hitben próbált megnyugvást találni.

Két hónap alatt aztán meghalt az apósom, majd az anyósom, a férjem pedig ott maradt a családi házban. Mi közben törvényesen is elváltunk, ő elveszítette a munkahelyét, én és az egyik nővére segítettük anyagilag. A testvérei hivatalosan is lemondtak a családi ház rájuk eső részéről, mert egyikük sem akarta felvállalni az öccsüket. A fiam addig könyörgött, hogy végül én kötöttem vele eltartási szerződést. Abban az időben kért meg a templomi ismerős, hogy költözzünk össze, de amikor meghallotta, hogy elvállaltam a volt férjem gondozását, hamar visszakozott. Én továbbra is ész nélkül rohantam egyik feladattól a másikig, mígnem a szervezetem felmondta a szolgálatot. Ideg-összeroppanást kaptam, a kórházi kezelés után még sokáig tartott a felépülésem, de mire a volt férjemet kellett eltemetni, valamennyire rendbe jöttem. A halála óta elmúlt három év, a fiam közben befejezte az egyetemet, megnősült, az apja családi házában lakik a feleségével és az unokámmal. Sokszor elgondolkodom, mi értelme volt annak, hogy mindenhol helyt akartam állni, mindenkinek meg akartam felelni, hiszen senki sem köszönte meg, hogy az egészségemet és önmagamat is feláldoztam. No de mindegy is már. Csupán abban akarok hinni, hogy ha ágynak esek, lesz valaki, aki ad egy pohár vizet.