Egyszer (vagy többször is?) írtam már a modern kori levélláncokról, amelyekkel a technika legújabb vívmányait felhasználva - internet, sms - szerencséltetnek minket hiszékeny vagy csak játékos embertársaink. Most kénytelen vagyok visszatérni erre a témára, de nemcsak azért, mert ez az egyik kedvencem. Már odáig vetemedtem, hogy gyűjtöm az elektronikus népi folklórnak ezeket a gyöngyszemeit. Azt is be kell vallanom, hogy meggyőződésem ellenére egyszer egyet jómagam is továbbküldtem. Mert én is csak emberből, sőt, nőből vagyok, és azt ígérte, ha megteszem, teljesül egy kívánságom. És akkor olyan nagy szükségem lett volna annak a vágyamnak a valóra válására. Az egyik ismerősöm, egyébként számítógépes szakember, akinek a postaládáját szintén leterheltem ezzel a levéllel, válaszában nemcsak azon csodálkozott, hogy én is bedőlök ennek az őrületnek, hanem megkért, áruljam majd el, teljesült-e a kívánságom. Pár nap elteltével némileg lelombozódva ugyan, de kénytelen voltam neki bevallani, hogy NEM. Persze, nem ez az oka annak, hogy ismét felhoztam a dolgot.
Vannak ugyanis ennek a bizonyos levélláncnak olyan darabjai, amelyek nemcsak az emberi jóérzés és jó ízlés határát súrolják és sértik, hanem fel is borzolják a kedélyeket. Ilyen számomra például az, amely egy verset tartalmaz, és arra kér mindenkit, továbbítsa az üzenetet, mert ez a kívánsága egy rákbeteg kislánynak, aki hamarosan itt hagyja ezt a világot, hiszen csak hat hónapja van hátra az életéből. A könnyes sorok után furcsa fordulat következik. Az ismeretlen szerző azt állítja, azzal, hogy olyan sok embernek továbbítjuk ezt az irományt, amennyinek csak lehetséges, adhatunk egy kis reményt a kislánynak és a családjának, mivel minden cím után, ahova eljut, három centet ad az Amerikai Rák Szövetség a beteg kezelésére. Megjegyzem, ha tehetném, nem ilyen csekély összeget, jóval többet is adnék azért, hogy végre megtalálják a rákbetegség biztos ellenszerét, de az ilyesfajta szövegeket, mert van belőlük több is, különböző kórismertetőkkel, nemcsak felháborítónak, hanem egyenesen zaklatásnak találom. Csak tudnám, kinek van haszna belőle! Vagy Önök hisznek benne? Akkor elnézést kérek! De én is azt szeretném, amit a fentebb említett ismerősöm, ha tudnak arról, hogy egy ilyesfajta levéllánc valakinek eredményt, gyógyulást, beteljesülést hozott, írják meg nekem. Addig is úgy vélem, ne azzal könnyítsünk a lelkiismeretünkön, hogy tíz, húsz, illetve a kért mennyiségű címre elküldjük ezeket a leveleket, inkább vegyük észre azokat, akik itt élnek velünk, a közvetlen környezetünkben, és esetleg segítségre szorulnak. Igaz, arról az esetről is olvastam, amikor egy életveszélyes állapotba került csecsemőnek vért kérő e-mail nyomán a ritka vércsoport tulajdonosai csoportokban zarándokoltak a véradó központokba, az ottani személyzet legnagyobb megdöbbenésére.
Minderről az is eszembe jutott, hogy június 29-e van, Péter és Pál napja. Szent Péter és Szent Pál apostolok voltak, mindketten ezen a napon szenvedtek vértanúhalált. Ez a nap ősi ünnep, az aratás kezdő időszaka. A hiedelem szerint ezen a napon megszakad a búza töve, szőkül, zsendül, vagyis hamarosan megfelelő lesz a betakarításra. Mivel ez egyben dologtiltó nap is, a gazdák ilyenkor csak kimentek a határba, megnézték a búzát, esetleg egy-két kaszasuhintást végeztek, áldást kértek a termésre. Az aratás sikerét ugyanis számos hiedelemmel és szokással igyekeztek biztosítani, amelyek gyakran vallásos jellegű szertartásokkal is összekapcsolódtak. A munkát fohászkodással, imádsággal, kalapemeléssel kezdték.
Arany János így ír A fülemile című versében:
,,Péter és Pál (tudjuk) nyárban
Összeférnek a naptárban.”
A történet két házsártos szomszédról, Péterről és Pálról szól, akik örökké torzsalkodtak, és végül ölre mentek, mert nem tudták eldönteni, kinek énekel a fülemüle. Perre vitték a dolgot, de hogy bebiztosítsák a maguk igazát, mindketten lefizették a bírót. A tudós ember a két kibélelt zsebével így mondott törvényt:
,,Se ide nem, se oda nem
Fütyöl a madárka, hanem
(Jobb felől üt) nekem fütyöl,
(Bal felől üt) s nekem fütyöl:
Elmehetnek.”
És ez neves költőnk szerint már így volt a 19. században is. Sőt, bizonyára előbb is. Meg azóta is. A veszekedésből, összeférhetetlenségből mindig a nevető és elégedett harmadik húz hasznot. Akit még csak nem is kell bírónak neveznünk. Illethetjük számos más elnevezéssel. Remélem, Önök is fel tudnak sorolni néhányat.