A napsugaras szilfakeresztet a bokrokon át lehet megközelíteni

Én a terjáni iskola utolsó nemzedékéhez tartozom, ötvenháromban készült rólunk az utolsó osztálykép. Minden évben másik tanítónk volt: Teleki Ilona, Szántai Károly, Szabó József és Bicskei Ilona. Szabó tanító bácsi megpróbálta menteni a falut, bizalmasaival éjszakánként felzörgetett bennünket, pénzt gyűjtött a kérvényre, amit repülőpostán akart küldeni a fővárosba... Küldöttség is utazott Belgrádba, ahol azt a tanácsot kapták, hogy vitassák meg a falu sorsát a járási, törökkanizsai illetékesekkel. Nem sokáig kellett a döntésre várni, a falut elárverezték. A romhalmaz sehol sem szép látvány, itt sem volt az.'(Részletek Cs. Simon István Teryen, Tarján, Terján című írásából, amely a Szülőfalum, Terján című kötetben jelent meg 1994-ben.)

Pató Mária és Gál Piroska Terjánon laktak. Rokonaik sírjánál Gál Zoltán és Pató Krisztián társaságában

Terjánt 1954-ben semmisítették meg. Amikor az ott élőket kényszerűen kiköltöztették (az egy évvel korábbi népszámlálás adatai alapján) 53 háztartása és 224 lakosa volt, iskolával és kápolnával is rendelkezett. Az elmúlt öt évtized alatt a természet visszahódította magának a területet. A valamikori falu helyén csak a téglából készült harangláb áll. A falak visszasimultak a termőföldbe, oda, ahonnan valamikor a falverők feldöngették éket. A temető elkorhadt fakeresztjei és az idővel dacoló kőkeresztek az elvadult orgonabokrok és az ördögcérna sűrűjében bújnak meg. Kevés a gondozott sír. Vrábel János napsugaras szilfakeresztje tíz éve állja a napsütést, a havat és a viharokat. 1994-ben, az árverezés negyvenedik évfordulóján állították fel. Tavaly a napsugaras dísz felső félköre letört, de a mester felújította és a kereszt a régi szépségében várta azokat, akik szeptember második vasárnapján körülötte gyülekeztek, hogy az ötven évvel ezelőtti szomorú eseményre emlékezzenek.

A terjáni sírokra ritkán kerül virág

A rendezvény nemzeti imánk eléneklésével kezdődött, majd BOTH István főesperes, csókai plébános az egyházi vegyes kórus és a csókai Móra Ferenc Művelődési Egyesület férfikórusának közreműködésével misét celebrált. Prédikációjában kitért arra, hogy ez a kisded nyáj emlékezni jött a múltjára, arra, hogy valamikor ezen a területen emberek éltek, itt volt a hazájuk, a családi fészkük, de egy gonosz gondolat nyomán felszántották az otthonukat. Vajon mit érezhettek, amikor megtudták, el kell menniük? Jézushoz hasonlóan felvették a keresztjüket és vitték, de szerencsére nem vesztek el, megmaradtak. Pedig nemcsak a lakhelyüktől fosztották meg őket, hanem az őseiket is itt kellett hagyniuk a temetőben. -- Az, hogy most kijöttünk ide emlékezni, erőt ad a továbbiakhoz, hogy mindannyian felvigyük a keresztünket a saját életsorsunk Kárvária-dombjára -- mondta.
CS. SIMON István, aki Terjánon született, betegsége miatt nem tudott eljönni a megemlékezésre, de Felújított szilfakereszt címmel verset írt erre az alkalomra, amelyet MARGIT Zoltán, Csóka község polgármestere olvasott fel. A költeménnyel egyidejűleg megszólalt a harang, amelyet erre a napra vittek ki és szereltek fel az elárvultan, üresen álló haranglábra. Erről egyébként azt írta Cs. Simon István, hogy egy vasárnap délután szokatlan időben hangzott fel a terjáni kisharang érces hangja. Mielőtt leemelték volna a préstégla-lábról, az öregapja hosszan megkongatta, hívó szavára pedig még egyszer összesereglett az elárverezett falu megindult népe.
Margit Zoltán érzelmes, az összegyűltek szemébe könnyeket csalogató beszédben emlékezett arra a ,,nyersnyakas' népre, akiket elért az akkori hatalmasságok büntetése és önkénye. Mondandóját azzal fejezte be, hogy hisz a józan észben és a kitartásban, abban, hogy a leszármazottakban is van annyi erő, mint az ősökben, akik máshol voltak kénytelenek gyökeret ereszteni.
A bensőséges összejövetel a Szózat eléneklésével zárult.
Barát István fotói