A bánáti emberek körében élő szájhagyomány mindmáig megkülönböztetett elérzékenyüléssel említi Mária Terézia (1717. május 13. — 1780. november 29.) magyar királynőt, aki — szerintük — mindannyiunkat idetelepített annak idején. Hej, pedig hol volt már akkor a nagy császárnő, mire legelső telepes őseink az 1700-as évek utolsó dekádjában végre útnak indulhattak a Temesköz irányába, birtokba venni azt?! A romantizálókat persze vajmi keveset izgatja e tény. Elvégre a legkevésbé sem mindig a dátumokon van a hangsúly, sokkal inkább a megvalósított elképzeléseken. Esetünkben egy többszörösen vad vidék öntörvényű elemeinek — sivatagi eredetű homokpuszta, mocsarak, szeszélyes és széles árterű, rónasági folyók... — megzabolázásán. Ami végül majd teljesen működőképes, a birodalmi szélrózsa minden irányából ideköltöztetett embereket mintegy két évszázadon keresztül helyben marasztaló projektumnak bizonyult.   

A szerző felvételei

Trézsi szülénknek ­— ahogy megboldogult édesapám szokta volt őt olykor-olykor említeni, „mellesleg” 278 évvel ezelőtt, 1741. szeptember 11-én ajánlották fel „életüket és vérüket” — Vitam et sanguinem pro rege nostro! — a magyar rendek a pozsonyi országgyűlésen. Tették ezt kitörő lelkendezéssel, a fiatal királynő hatásos beszédére reagálva. A korabeli nemesi felfogást tökéletesen tükrözte viszont a dacos sed avenam non, vagyis a de a zabunkat nem mondatocska odabiggyesztése. Csavar ide vagy oda, „Magyarország segítsége a későbbiekben döntő szerepet játszott abban, hogy a porosz és bajor támadás miatt megrendült Habsburg Birodalom sikeresen átvészelte az osztrák örökösödési háborút.” (Forrás: www.rubicon.hu)

Uralkodónőnk fiatalkori fotográfiájával legutóbb Vácon találkozhattam, ahol az 1764-ben tett látogatásának tiszteletére a város földesura, Migazzi Kristóf váci püspök, bécsi hercegérsek megépíttette azt a bizonyos Kőkaput. Magyarország egyetlen diadalívét.

„Mária Terézia hajóval érkezett a Dunán [1764. augusztus 27-én] a pozsonyi országgyűlésről. A nemesség lóháton, díszmagyarba öltözve várta a vendégeket. A hajó megérkezését ágyúlövés jelezte. A hagyomány szerint, amikor a királynő megtudta, hogy a Diadalív mindössze öt hónap alatt készült el, nem mert áthajttatni alatta, hanem kiszállt és gyalog ment el mellette. A magaslat oldalain csőrükben virágfüzért tartó sasok ülnek, a homloklapon pedig az uralkodóház tagjainak körbezárt, domborműves képei között feliratos márványtáblák vannak elhelyezve. A Kisvác felé eső oldalon Mária Terézia és Ferenc császár mellképe, a város felől jobb oldalon Ferdinánd és Miksa főherceg, bal oldalon pedig II. József és II. Lipót képe látható. A Kőkapunak még két legendás történést tulajdonítanak: egy évvel a kapu felállítása után, azon a napon, amikor Ferenc császár Innsbruckban meghalt, a váci Kőkapu falába illesztett medalionját a mennykő leütötte. Ugyanezen a napon történt Bécsben, hogy a Szent István templomban miséző Migazzi fejére esett az oltár nagy feszülete.”

A (hely)történet ismerőinek feljegyzései szerint a királynő és családja ötnapos látogatása alaposan megváltoztatta a város életét. Máig tartó hatással. A szigorított rendszabályok a korabeli városvezetési, városüzemeltetési feladatok — adminisztráció, rendvédelem, köztisztaság — teljes átszervezését eredményezték. A jeles eseményre hangolódva készült el a város jellegzetes barokk épületeinek bizonyos hányada... Az uralkodó háláját kifejező alapítványokból emelt épületek, intézmények fontos elemei Vác város kulturális örökségének.