A viking/varég örökség

Az oroszok származásáról több elmélet van, ám a legelfogadottabb az, amely szerint skandinávok (varégok) jelentek meg Kelet-Európában, és a nagy folyókat kereskedelmi útvonalként használták. A skandinávok annak idején nem voltak híján az értelmes gondolkodásnak, ám a durva pogány vallásosságnak sem. Tudtak számolni, kereskedni, de harcolni is. Ez a harcosság jellemezi az orosz uralkodó réteget a kezdetektől. Kijevvel kapcsolatban az biztos, hogy egy fontos állomás volt Skandinávia és Konstantinápoly között, bizonyára a skandináviai Rurik leszármazottai alapították, akik kereskedni és katonáskodni is tudtak, viszont néhány emberöltő elteltével elvesztették skandináv nyelvüket, és szlávul kezdtek beszélni. Az oroszok többször is nagy seregekkel támadták a még hosszú évszázadokig bevehetetlen falakkal körülvett Konstantinápolyt is 860 és 1047 között (noha Bizáncban 860-ban még Orosz Kaganátusról beszéltek). Mégis a Keletrómai Birodalom, azaz Bizánc vallási és politikai hagyománya az, ami tovább építette az orosz birodalmi különlegességet.

A második Rómától a harmadik Rómáig

Konstantinápolyt Nagy Konstantin második Rómaként építette, majd amikor Rómát a germán törzsek többször feldúlták, Róma egyedüli örökösének tekintették magukat. Ennek a birodalomnak az egyik nagy támasza a bizánci módon értelmezett kereszténység volt. Ennek lényege, hogy az „igaz hitet” ők őrzik. Görög kifejezéssel ez az ortodoxia, azaz helyesen hinni. Nyugaton azonban római központtal egy másfajta „igaz hitet” vallottak, és a bizánciak is egyetemesként értelmezték hitüket, azaz katholikosznak (a nyugati, latin catholicus is a görög nyelvből ered). A kereszténység két változata meg volt győződve saját igazáról és egyetemességéről is, sőt erőteljesen politizáltak is. Ezért történt az egyházszakadás 1054-ben, ám a keleti kereszténység legnagyobb megaláztatása az volt, amikor 1204-ben a negyedik keresztes hadjáratban Konstantinápolyt foglalták el és dúlták fel, ez máig ható hullámokat vet az Orosz Ortodox Egyházban is. Az 1204. évi dúlás feledhetetlen sebeket okozott. A Keletrómai Birodalom visszaállítása csak 1261-ben történt meg, ám soha többé nem volt olyan befolyásos, mint 1204 előtt. Az egykori befolyást Bizáncban soha nem feledték. És ezt az ideológiát az oroszok vitték tovább.

Az oroszok már 988-ban elfogadták a bizánci központú kereszténységet, és az hatással volt rájuk, ugyanúgy, ahogy a Keletrómai Birodalom (Bizánc) bukása is 1453-ban. Ráadásul akkor a bizánci uralkodó család tagja, Sophia Palaiologina a moszkvai fejedelem felesége volt. Ebből és sok más részletből alakult ki az az elképzelés, hogy Moszkva a harmadik Róma. Ez hatalmas ambíciókat eredményezett, hiszen az egykori bizánci császárok (baszileiosz) még akkor is úgy írták alá irataikat, mintha az egész világ urai lettek volna, amikor Konstantinápoly volt szinte egyetlen birtokuk.

„Kapard meg az oroszt, és tatárt találsz alatta”

Az oroszok közösségét Bölcs Jaroszláv örökösödési szabályai határozták meg. Ezek lényege az volt, hogy a nagyfejedelemséget a rangidős Rurik-leszármazott irányítja, míg a részfejedelemségeket Rurik más leszármazottai. Ez az öröklési mód a X. század végén még jónak is bizonyult, de ennek ellenére is volt küzdelem a részfejedelmek között, sokféle megoldással, végkimenetellel. A közös cselekvés egyre kevésbé volt lehetséges, és ekkor jelentek meg a mongolok. 1223-ban a Kalka menti csatában az oroszok megsemmisítő vereséget szenvedtek. A tatárok a déli orosz részfejedelemségeket megszállták, az északiakat pedig hódoltatták. Ezután már ők nevezték ki a részfejedelmeket, akiket időnként maguk elé is hívtak. Az ilyen „hívásnak” többféle következménye lehetett, akár a fejedelem halálát is okozhatta, de valamilyen megbízatást is. Aztán a Mongol Birodalom is felbomlott, és Oroszországban az Arany Horda vette át a szerepét.

A XV. század folyamán ez az államalakulat egyre súlytalanabbá vált, és a többi orosz fejedelemség közül a moszkvai emelkedett ki, mely elég északon volt ahhoz, hogy a mongolok csak adóztassák, és hogy a kellő időben fel tudjon lépni. Már „Pénzeszsák” (Kalita) Iván a XIV. század elején is sok mindent el tudott intézni a mongolokkal pénzért, de a történet vége az lett, hogy a XVI. század közepéig az oroszok fölénybe kerültek, és ők olvasztották a birodalmukba a bomladozó tatár birodalom kánságait. Az biztos, hogy az oroszok életében a tatár korszak meghatározó volt, és a hatalomhoz, a pénzhez, a birodalomhoz való viszonyukat befolyásolta. A fenti idézet eredete nem biztos, de találó. Napóleon koráig vezetik vissza, és az eredeti formája talán ez lehetett: „Grattez le Russe et vous trouverez le Tartare” — ami ma súlyos sértésnek számít.

I. Péter vagy Nagy Péter

Nagy Péter megítélése még ma is ellentmondásos, hiszen vitatható, hogy miért, mennyit és hogyan háborúzott. Abban azonban mindenki egyetért, hogy Oroszországot a Nyugat felé akarta közelíteni, német meg holland mestereket telepített be, hogy tudjanak hajókat és egyéb fontos dolgokat építeni. Az oroszok ekkor már régóta háborúztak a litvánokkal és a lengyelekkel, de majd csak 1721-ben dőlt el, hogy Oroszország a svédeket legyőzve a Baltikum legfontosabb hatalma lesz. 1772-ben Oroszország egy újabb lépést tett a Nyugat felé a gyengélkedő Lengyelország felosztásával. Oroszország tehát európai hatalom akart lenni, de az eredményeit figyelembe véve sem lehetett róla azt mondani, hogy európai lett. Viszont az európai országokat sorra verő Napóleon, ahogy előtte a lengyelek is (1611-ben), elfoglalta Moszkvát, de megtörni nem tudta az oroszokat, és végül vereséget szenvedett.

Forradalom: az igazság mellettünk van

Az Orosz Birodalom az I. világháborúban összeroppant, és elsőként a nagyhatalmak közül „kiszállt” a háborúból. Kelet-Európában nagy területeket adott fel, de nem mondott le róluk. Tudatában volt az Északi-Jeges-óceánig és a Csendes-óceánig terjedő területei értékeinek. Miközben az oroszok Nyugat felé figyeltek, expedíciókat indítottak és pénzeltek, hogy felfedezzék Szibériát, a tundrák meg a tajgák világát. Közben a Fekete-tengerig is eljutottak, és Közép-Ázsiában is az egyik fő hatalom lettek. Európában az akkor még óriási lakossággal bíró Oroszországtól féltek, Keleten pedig az orosz technológiáktól, az ágyúktól, puskaportól stb. Az oroszok két világ között találták magukat, de úgy, hogy a Kelet és a Nyugat felé is erőt tudtak felmutatni. Ám a gondos pénzügyi előkészítés Lenint Oroszországba juttatta. Ezenkívül a sok megoldatlan gond forradalomba torkollt. Ezután polgárháború dúlt, melynek az lett az eredménye, hogy az immár Szovjetunió birodalom maradt, nem sikerült szétszaggatni, és megalázni sem (ahogy ez a krími háborúban történt), sőt, a kegyetlen Lenin halála utáni belső harcokat megnyerő ugyancsak kegyetlen Sztálin az első lehetőséget kihasználta, hogy növessze a birodalmat. A II. világháború nagy nyertese lett, és a két szuperhatalom egyikének vezetője. Sztálin hibái és bűnei hosszan sorolhatóak — pl. az, hogy a II. világháborúban rengeteg életet áldozott fel, ahelyett, hogy jobban megtervezték volna a hadműveleteket —, ám Sztálin megadta az országnak azt az érzést, hogy lakosai birodalomban élnek.

Hogyan olvassuk az orosz lelket?

Ha érteni akarjuk az oroszokat, lépéseiket, akkor értenünk kell, hogy milyen volt Oroszország útja a történelemben. Láttuk, hogy a harciasság már a kezdetekkor jelen volt, majd az ortodox kereszténység hatott, mely a szintén birodalmi „kommunista hit” után újra visszatért. Ezenkívül az oroszok ma sem csak álmodozni akarnak a nagyságról, hanem meg is akarják élni. A Szovjetunióban a kommunisták ellenfelei is elmentek harcolni, ha az „orosz anyácska” hívta őket. Az orosz emberek a legjobban azt szeretik, ha politikai szempontból tiszta helyzet van, ha tudják, „merre van az arra”. Ezért Oroszországban másként működik a demokrácia: aki erősnek mutatkozik, annak erős a hatalma is. A gyenge, birodalmat vesztő uralkodókat megvetik, ahogy Gorbacsovot is, aki hagyta felbomlani a Szovjetuniót. Tisztelik viszont a sok szempontból vitatható Jelcint, akinek volt mersze kiállni egy tankra, és elmondani beszédét, amivel megakadályozta a további bomlást. Putyint is tisztelik, akármit mond róla a Nyugat, hiszen az emberek úgy látják, hogy magabiztos az elnökük, és Ukrajnával azt teszi, amit szerintük kell a „náci” országgal.

„Minden szabad nekem, de nem minden használ” (1Kor 6,12)

Nem zárhatjuk le az orosz lélekről szóló írást úgy, hogy ne reflektáljunk a most is folyó ukrajnai háborúra. A nyugati ember ebben a háborúban a szabadságáért küzdő ukránokat és a monstruózus oroszokat látja. Elvben Putyin valóban egy diktátor, de ez nem érdekli az oroszokat, nekik az a fontos, hogy tudják, nekik nem árthat senki következmények nélkül, és mindezért és mindennek ellenére is kell nekik a birodalom. A NATO-nak valóban igaza van, amikor azt mondja, hogy a NATO-ba joguk van szabad akaratukból belépni az államoknak, és ez Ukrajnára is igaz, csakhogy ez orosz perspektívából azt eredményezi, hogy egy katonai szövetség túl közel jön a rengeteg vér által megőrzött birodalomig, amit semmiképpen sem szabad megengedni. Így Putyint nem is ítélik el.

Ellenben a kijevi hatalom felelőssége az, hogy meddig ment el. Ha jól olvasta volna az orosz lelket, akkor tudhatta volna, hol a határ. Ahogy az ukránok, úgy az oroszok is jólétet akarnak, ám azt nem, hogy a NATO benn legyen Ukrajnában. Az oroszok nem akarják visszaadni azt, amit egyszer meghódítottak, és arról sem akarnak lemondani, hogy Ukrajna kívül maradjon a NATO-n. Az oroszokat ezektől a céloktól csak úgy lehet eltéríteni, ha katonailag legyőzik őket. Ez hosszú háborúval, hatalmas rombolással és rengeteg áldozattal járna. Ám valahol valaki felteheti a kérdést: ez vajon kinek éri meg? Az oroszokat lehet szeretni vagy nem szeretni, de nem odafigyelni rájuk nem lehet.