Ámulattal hallgatom. Minden mondatán érezni lehet a természet iránti szeretetét és tiszteletét. Harmóniában él a környezetével, ismeri annak szinte minden titkát és törvényét. Életét ezekhez az íratlan szabályokhoz igazítja, így lelve meg azt a lelki békét és kiegyensúlyozottságot, amely után a legtöbben csak áhítozunk...
A szabadkai Horváth János szenvedélye a méhészkedés. Főként ebből tartotta el a családját egészen addig, amíg fiai meg nem nősültek, és saját családot nem alapítottak. János a közelmúltban sajnos megözvegyült, így a méhészkedés maradt az egyetlen igazán fontos elfoglaltság az életében.
— Harmincnyolc éve foglalkozom méhészettel — mondja. — Ez a foglalatosság számomra nem munka, nem is hobbi, hanem kikapcsolódás, lelki feltöltődés. Általa egészen közel kerültem a természethez, és megértettem az élet lényegét. Megtanultam tisztelni a környezetet, annak minden törvényét, és azt a harmóniát, amelyben a természetnek és az embernek együtt kellene élnie. Ezt az összhangot sajnos megbontottuk, és ha nem törekszünk rá, hogy visszaállítsuk, nagy bajban lesz az emberiség...
János a méhészkedéssel előállított egészséges termékeivel igyekszik hozzájárulni ehhez a nemes küldetéshez. Mindemellett elkötelezett környezetvédő. Imádja és óvja a természetet, mert jól tudja, hogy az emberi felelőtlenségért egy napon nagy árat kell majd fizetnünk.
— A legfontosabb, hogy mindannyian igyekezzünk békét kötni a természettel, törekedjünk a boldogságra, még akkor is, ha anyagi szempontból néha kilátástalannak tűnik is a helyzetünk. A lelki kiegyensúlyozottságot nem pénzben mérik. A családunkért, önmagunkért és az emberiség jövőjéért vállalt felelősségünknek eleget kell tennünk, de nem mindegy, hogyan. Egészségesen kell táplálkozni, többet tartózkodni a friss levegőn, sokat mozogni és még többet nevetni. Egyszerűen: boldognak kell lenni, mert csak a boldog ember tud igazán kiteljesedni.
János végzettsége szerint gépész, 1987-ig dolgozott a szakmájában. Amikor elkezdődött a vállalatok kizsákmányolása és csődbe juttatása, önként hagyta ott az addig biztosnak vélt munkahelyét.
— Nem bántam meg, hogy kiléptem. Itt volt nekem a méhes. A természetben, a fák susogó lombjai alatt, a méhdongást hallgatva meg tudtam feledkezni a munkahelyi gondjaimról. Emellett a méhészkedésből mindig is jól meg lehetett élni, így a családom sem szenvedett hiányt semmiben. Visszatértem a természethez, és most már tudom: helyesen cselekedtem. Nincs szükségem semmi egyébre, csak hogy a szenvedélyemnek éljek, útra keljek a méhekkel, és átéljem azt a csodás harmóniát, amely a természetben a hatalmába kerít. Ezért is sajnálom nagyon, hogy az emberek nem tartják fontosnak a lazítást, folyton rohannak, nem jut idejük semmire. Loholnak a pénz, a megélhetés után, s közben nem veszik észre, hogy a boldogságuk kulcsa éppen a természet nyújtotta békességben rejlik. A környezetszennyezés világméreteket ölt, az emberi hiúság határtalan. Az ember mindent a saját hasznára fordít ahelyett, hogy igyekezne fenntartani a világban uralkodó egyensúlyt. Engem mindez borzasztóan elszomorít, és nem tudom, meddig mehet ez így...
János — noha gyermekkorában majdnem belehalt egy méhcsípésbe — valami egészen különleges módon ragaszkodik ezekhez a hasznos méztermelő rovarokhoz. Otthon érzi magát közöttük. Olyan ez a kapcsolat, mint egy jó házasság: a felek kölcsönösen tisztelik és segítik egymást.
— A méhészkedés az életem. Nincs annál szebb és lelket táplálóbb érzés, mint amikor a réten ezernyi pillangó libeg, a szellő a ligeti virágok illatát hordozza. Erről semmi pénzért sem mondanék le, és annak örülnék igazán, ha egyre többen gondolkodnának hasonlóképpen. Persze tudom, hogy nem lehet mindenki vállalkozó, hogy nincs mindenkinek kezdőtőkéje, mellyel felvirágoztathatna egy magáncéget, a természet szépsége és az általa nyújtott lelki béke azonban ingyen van. Semmi egyebet nem kell adni érte, mint megbecsülni és megóvni a környezetünket. Meg kell értenünk, hogy nincs szükségünk a „sok”-ra, meg kell elégednünk az „elegendő”-vel. A természetben egyetlen lény sem törekszik a „több”-re, csupán annyira, amennyire az életben maradásához és az utódok világra hozásához szüksége van. Nekünk, embereknek sem a fényűzésre, a pompára kellene törekednünk, hanem a lelki kiegyensúlyozottságra és az egészségre, hogy ezáltal folytonossá tehessük az életünket. Úgy kellene élnünk, mint a méheknek: szorgoskodnunk, és megelégednünk azzal, amit a természettel összhangban értünk el úgy, hogy közben nem okoztunk kárt vagy fájdalmat másoknak — zárta a beszélgetést Horváth János.
