Ahogy haladtam előre, fokozatosan kirajzolódott a szemem előtt egy hadonászó, torkaszakadtából ordibáló fiatalokból álló nagyobb csoport, mely a szecessziós városháza bejáratánál „ünnepelt” éktelen tombolással egy rezesbanda kíséretében. Aha, jutott el a tudatomig: május hónapjának s egyben a tanításnak is vége van, én pedig a szabadkai végzősök ez alkalomból kibontakozó „örömünnep”-ének a kellős közepébe csöppentem bele!

Ennek a felismerésnek a szánalom érzése eredt a nyomába, hiszen amit láttam és hallottam, az arról győzött meg, hogy fiataljaink jelentős hányada se örülni, se ünnepelni nem tud igazán. Mert valljuk be őszintén, emberi tartásnak, méltóságnak szikrája sincs egy olyan őrjöngésre emlékeztető örömkinyilvánításban, mint amilyen engem az említett napon fogadott a belvárosban.

Hogy hogyan fejezzük ki örömünket, meg hogy hogyan ünnepelünk, az kultúra kérdése is. A falu végén kurta kocsma... melyben nagy a zsivaj, lárma hangulatú helyszínnek nem biztos, hogy a 21. századi fiatalok mentalitását kellene tükröznie. A randalírozás mint az öröm és az ünneplés kifejezésének emberi magatartásformája nem éppen a tanult, önmaga értékét ismerő emberre jellemző viselkedésmódról árulkodik, az emberi tudat minőségéről pedig még kevésbé.

Az egykori évzárókról a minap egy rádióműsor-szerkesztő volt tanítványom kérdezett, aki ismervén a szabadkai tanítóképzés múltjában végzett újabb kutatásaimat, gondolta, vannak ismereteim ebben a témában.
A 19. és a 20. század fordulójának szabadkai sajtója (legalábbis az eddigi adatgyűjtésem tanúsága szerint) csak elvétve foglalkozott a helybeli oktatási intézményekkel, így a tanítónőképezdével is. A legtöbb tudósítás a gimnázium és a képző évzáró vizsgáit taglalta leginkább, esetleg egy-egy nyilvános rendezvény is rászolgált a részletesebb ismertetésre, azonkívül a két tanintézet új épületével kapcsolatos huzavonákról, körülményeskedésekről szóló írások is helyet kaptak természetesen szép számban a helybeli lapokban.

Az évzáróknak mindkét tanintézmény megadta a módját. Általában június 15-e után ejtették meg a nyilvános vizsgákat, melyeken a diákokon kívül a tanfelügyelő, a városi tisztségviselők egyike-másika és természetesen a szülők vettek részt.

A tanítóképzőben pl. 1878 júniusának második felében „általában szép eredménnyel” mutatkoztak be a növendékek a „szép számú hallgatóság” előtt. Kiváltképpen az ének- és zenevizsga nyerte meg a tetszését a közönségnek.  A tanfelügyelőn kívül Gromon Dezső főispán és Mukits János polgármester is ott volt a záróvizsgán.

Az év végi „vizsgálatok” minden esetben a Himnusz eléneklésével, valamint a Szózat előadásával kezdődtek mind a gimnáziumban, mind pedig a tanítónőképezdében. A már említett évben a képzőben a zenei rész összeállítója Schosek tanár úr ízlését dicsérte. Műsoron „több jeles ábránd”, néhány rapszódia meg számos operarészlet szerepelt. Figyelmet keltő volt több opera nyitányának az előadása, méghozzá egyszerre öt zongorán, de a tudósító szerint a harmónium adekvát kezelése is nagy és kellemes meglepetést szerzett.

A rajzok és „műírás-lapok” Solymossy Lajos rajz- és szépírástanár jól végzett munkáját igazolták. A tanár úr egyébként festőművészként is ismertségre tett szert. A Szabadkai Közlöny 1876 áprilisában arról számolt be, hogy Solymossy Székely Simon a könyvkereskedése kirakatában állíttatta ki eladásra szánt két művét. Az egyik egy ábrándos nő mellképe volt galambbal, a másikon pedig szintén egy nő látható egy ruhájába kapaszkodó kisfiúval, amint a „fején kalászköteget visz”.

A képek 50, illetve 40 forintos árával kapcsolatban a cikkíró megállapította: „nálunk még mindig nincs szokásban eredeti műveket vásárolni” — ezért voltak ilyen olcsók, bár az eredeti művek mindig értékesebbek „mint az városunkat elárasztott silány olajnyomatú másolatok”.

Nagyon tanulságos az a beszámoló is, amely a következő év záróvizsgájáról tudósított. Ebben kiemelt helyen szerepelt azoknak a képzős növendékeknek a magyarnyelvvizsgája, akik szerb, illetve német anyanyelvűek voltak, de ebbe az intézménybe nyertek felvételt. Piller tanár úr célravezető munkáját dicsérte ezeknek a diákoknak a kitűnő eredménye, amikor ugyanis beiratkoztak, még „vajmi keveset tudtak magyarul”, viszont az 1879. évi záróvizsgán kiváló magyar nyelvtudásról tettek tanúbizonyságot. A cikk szerzője megelégedéssel állapította meg, hogy ily módon ez a tanintézmény a kultúrmissziós feladatok teljesítésében is az élen jár. Ez a tevékenység ebben a korban alapfeladat volt, hiszen a magyar szupremáciatörekvések sikerét kellett biztosítania.