Feljegyzések nem létező polgárságunk történetéből
 

— Majd, ha piros hó esik — mordult rám (a szöveg), és lustán befelé fordult, akárha egy macska testébe bújt volna, lomhán, de mégis elegánsan mutatta felém a nyújtózástól megnyúló, kidomborodó gerincét. A szőre is felállt a gyönyörűségtől. A karácsony és az újév közti időszakban, de leginkább január 1-jén és 2-án, amikor mindenki korhelylevest eszik, és buci szármákat töm megviselt gyomrába, réteseket küldve rájuk, hadd veszekedjenek, majd a savlekötő rendet tesz a zűrzavarban.

Boldog, gondtalan szenvedés, félálom, remény — talán minden jobb lesz az idén.

Ebben az édes, reménykedő semmittevésben kértem (volna) meg (a szöveget), ne hagyjon magamra, segítsen, vegye ki a részét a mondatok alakulásából, elvégre ő is alakítja: része az egésznek, vettem elő végső érvként a középszerű buták érvelését.

— Majd, ha piros hó esik — a része pedig nem vagyok semmiféle egésznek, mert az már régen eltörött.

Ilyen pimasz társam nekem ebben a nem létező polgárságunkat meg- és felidéző sorozatban (a szöveg), segíteni nem szokott semmit, de szemtelensége néha túlmegy a tűrhetőség határán. Meglehet, morfondíroztam, miközben magányosan elhelyezkedtem az asztal előtt, felnyitottam a számítógép fedelét, fáradt szememmel néztem a monitor villózó fényeit, meglehet, hogy ez az a pillanat, amelyre vártam, végre megszabadulhatok (a szövegtől) ettől a fárasztó, folyamatosan a nyakamba lihegő kényszertől, mert azért úgy van az, hogy a majom miatt van a ketrec, még akkor is, ha néha úgy tűnik, a ketrec rázza a majmot... A fagyi nyal vissza, a farok csóválja a kutyát, a pulóver köti a nagymamát. Én írom a szöveget, nem pedig fordítva, még ha néha úgy tűnhet is. Még ha néha (a szöveg) erőszakossága úgy tünteti is fel a helyzetet.

Ady Endrét idézni január 1-jén, 2-án, a szunyókáló tájban, a csendes házban, a kihalt, legfeljebb kóborkutya-falkákkal benépesülő utcákon, az éppen olyan, amilyent a középszerű buták tudnak mondani: látszólagos műveltség, sznobéria, kivagyiság, fontoskodás, hiányzó képzés esti iskolában történő hétvégi pótlása. Beletaláltam a nervusba!

— Kikérem magamnak — perdült felém hirtelen (a szöveg), levetkőzve minden macskásságát, elvetve ezzel a jótékony, általam becsempészett bulgakovi homályt, viszont magára kapva a sértődöttség köntösét, ha már oda menekült ahhoz a részeges zsenihez, a magyar ugar gőgös ismerőjéhez, a református-katolikus iskoláztatású és műveltségű vademberhez, a magyar politikai újságírás egyik legnagyobb alakjához. A nagy bölcseleti érvényű tudatversek közül is az egyik legnagyszerűbb ez, a Kocsi-út az éjszakában című, 1909-ben született Ady-vers, az élet értelmetlenségének, a XX. század megérkezésével az emberiségre zuhanó kiszolgáltatottságérzésnek, a teljes igazság hiányának a tökön ragadása. Ezt felhasználni álműveltség, kvázi városias magatartás: amikor a regények helyébe összefoglalók, Shakespeare helyébe a színészek értelmezése kerül.    

— Semmi ilyenre nem került sor — hőbörgött (a szöveg), csak viccből említettem ezt az Ady-sort.

  Micsoda szánalmas védekezés, hördültem fel a számítógép villózó monitorján a képeslapot bámulva, a képeslapot, mely azt hivatott bemutatni, milyen lesz a városunk száz év múlva. 

— Zeppelin és vendéglő, rollerező úrinők a városháza és a színház közti téren, élettől nyüzsgő, pezsgő hangulatú, jól szituált és vállalkozó szellemiségű polgárok fogják lakni a várost — telepedett mellém és a vállam fölött studírozni kezdte a korabeli képeslapot (a szöveg).

Szabadka száz év múlva — olvasható a képeslapon, a remény képeslapján. Mi másra volna szükségünk, mi másra volna szüksége a (nem létező) polgárságnak száz évvel később, egy új(abb) év kezdetén, ha nem a reményre? Ahogyan Garay Béla írta az 1915-ben, vagyis az éppen száz évvel   ezelőtt leégett színház kapcsán: „1915 tavaszán, pontosan március 23-án hajnalban kigyulladt és teljesen kiégett. Előző este a Tündérlaki lányokat adtuk. A tűz a nézőtéren ütött ki, majd átterjedt a színpadra. A tűzoltók, mire megérkeztek, már tehetetlenek voltak, mert a színház belső építménye —   kivéve a falakat —, fából volt. A tűz maga alá temette a 61 éves színházi múlt sok sok emlékét. Mivel nem volt hol játszanunk, Újvidékre, onnan pedig Makóra, később pedig Szentesre mentünk.”

Nem mindegy bizony, ki rajzolja a képeslapra a reményt: Ady, Laborfalvy, Shakespeare és Garay, vagy azok, kik e neveket csak összefoglalókból  ismerik.