A film két főszereplője a huszonegy éves Szabó Zoli, aki hat éve bokszol Sipos Misi felügyelete alatt. Misi egykor a kerület alvilágának meghatározó figurája volt, egy rivális maffiózó azonban évekkel ezelőtt rálőtt, s ő túlélve a szinte túlélhetetlen támadást, megtért, és búcsút intett ennek a világnak. Azóta foglalkozik a kerület fiataljaival, és tanítja őket bokszolni, hogy ne a bűnözés és a drogok útjára térjenek. Zoli egy kicsi lakásban él apjával és mostohaanyjával, valamint menyasszonyával (s a képbe később egy kisbaba, a fiuk is megérkezik). A fiú nagyon tehetséges bokszoló, de le-letér az útról. Végül Misi barátságának és segítségének köszönhetően kerül vissza a sporthoz, és válik amatőrből profi bokszolóvá. Egy nagyon mai, nagyon inspiráló és megható film döntésről, kitartásról, változtatásra való vágyról.

Bogdán Árpád, a film rendezője elmondta, hogy a későbbi alkotótársak közül néhányan azzal keresték meg, hogy ismerik Misi bácsit, és szeretnének róla egy amolyan bemutatkozó filmet készíteni. Amikor ő maga is elkezdett járni az edzésekre, hogy lássa, miről is van szó, két-három alkalom után összeállt a fejében a történet.

— Megismertem Misi bát, és azt mondtam, izgalmas a lénye, de ez kevés egy filmhez, aztán észrevettem azt a fiatal srácot, Zolikát, és tudtam, hogy a kettejük kapcsolata által fogjuk bemutatni ezt a világot és Misi bácsit. Hogy mi a missziója, mit szeretne elérni, de közben bemutatjuk a fiú sorsát is — mesélte.

Arra a kérdésre, hogy miért fekete-fehér a film, elmondta, azt érezte, jobban fókuszál a történetre a fekete-fehér film. Egy másik oka is van, ezt is megosztotta velünk.

— John Cassavetes New York árnyai című filmje az egyik kedvencem, ez egy dokumentumfilm, a ’60-as, ’70-es évek Amerikájában zajlik, s egy jazzbandát kísérünk egy éjszakán át. Ott is ilyen szituatív történetkezelés zajlik, másrészt fekete-fehér, és egy kicsit tisztelegtem a kedvencem előtt. A másik hasonló (szintén nagy kedvenc) film pedig a Dühöngő bika, Scorsese alkotása. De ami ennél is fontosabb, szerettem volna, ha fizikai hatásuk van a képeknek, és csak a történetben létezünk, nem szerettem volna, ha a színek burjánzása elvonja a figyelmet.

Sok kézi kamerás felvétel van a filmedben, eredetileg is ez volt a terv, vagy így választottál operatőrt? — hangzott a következő kérdés a közönség soraiból, és Árpád elmondta, ezt a képnyelvet használja más filmjeinél is, például a Genezisben vagy a Boldog új életben. Ez a kamerakezelés azt az érzetet nyújtja a nézőknek, mintha ők maguk is ott volnának, jelen esetben például az edzőteremben vagy Zoli magányában, amikor szerelme nem engedi be a panellakásba.

— A tükröződések pedig a kedvenceim. A dokumentumfilmekben ilyen képeket nem szokás használni, pedig a szereplőimet körbeveszik ezek a dolgok. Te is, ha mész az utcán, észreveszed, amikor valami furcsán tükröződik. S attól a megtörtségtől más üzenete, mélyebb értelme lesz a térnek, ahol a cselekmény játszódik — tudtuk meg a rendezőtől.  

A párbeszédek természetességéről is szó esett. A dokumentumfilmekben a párbeszédek nincsenek előre megírva, a kamerának és a stábnak el kell érnie, hogy elfogadják őket, beengedjék az életterükbe, és ott természetesen is viselkedjenek a szereplők. A kamerának eleve van egy alakító, befolyásoló ereje, amit mindig bele kell kalkulálni mindenbe. Az edző például egy picit összeszedettebben beszél, amikor az egyik verseny előtt motivációs beszédet tart Zolinak, de egy edzésen sallangmentesebb és természetesebb minden. Az alanyokat állandóan monitorozták, hogy tudják, éppen mi történik velük, hogy a dokumentumfilmes tudja, mire ugorjon rá.

— Sok dokumentumfilmet nézek, főleg külföldieket, mert tagja vagyok az Európai Filmakadémiának, és folyamatosan kapom az alkotásokat, hogy zsűrizzem őket, de a fesztiválok versenyprogramján szereplő dokumentumfilmekben is egyre népszerűbb ez a fajta szituatív elbeszélői nyelv, amikor a nézőt beviszik az alany életébe. Mondhatni, újra felfedezték maguknak a filmesek. És nagyon jó alkotások születnek. Például A gyilkolás művészete, mely egy sokkoló és szép film. Portréfilmeknél működhet a hagyományos elbeszélői szerkezet is, ahol az alany ül, és mesél az életéről, de ez a legtöbb esetben rém unalmas — mondta a rendező. 

Arra a kérdésre, hogy inkább dokumentum- vagy játékfilmesként látja-e magát, Árpád azt válaszolta, hogy egy filmes az filmes, egy alkotó, egy mesélő, aki ha meglát valamit egy témában, azt elkezdi elmesélni. Hogy ezt játékfilmes formában teszi-e, vagy másképp, az nem lényeges, és filmes barátai körében többen foglalkoznak több műfajjal is. Hozzátette, aki jó rendező, az mindegyik filmes műfajban tud jó lenni.

Beszélgettünk még arról is, hogy egy ilyen közegben, mint amilyet a film bemutatott, hogyan fogadnak egy stábot, és Árpád elmesélte, hogy bár egy kemény világról van szó, a sportág a tiszteletre épül, s amit nagyon tiszteletben tartanak, az az, ha látják, hogy a másik is ugyanolyan komolyan végzi a saját munkáját, mint ők a bokszot. Ez meghódítja őket, és mindjárt mesterként kezelik a filmrendezőt meg a stábot.

— Elmesélek egy történetet, hogy példázzam. Egy vadidegen helyen, egy bajnokságon a ringbe vezető folyosón bokszolt egy nagyon izmos, roma gyerek. Megfogtam, és beállítottam az ajtó nyílásába, mert ott jobb volt a fény, s a képkivágás, háttérben Zolival, ahogy idegeskedik, és a ringgel. Tehát átállítottam egy nálam egy fejjel magasabb, 60 kilóval nehezebb gyereket, akin előbb azt láttam, hogy legszívesebben leütne, de elmagyaráztam, miért lenne jó, ha ott bokszolna, erre rám nézett, és azt mondta: oké, mester. Erre gondolok, amikor a tiszteletet említem. De ha dokumentumfilmes akarsz lenni, nem lehetsz félénk és szerény, mert az első fél órában megesznek. Keménynek kell lenni, de nem tudatosan, hanem zsigerből, ösztönösen, mert ha megjátszod, akkor is lebuksz.

A filmbe több jelenet nem került be, például egy családi veszekedés, melyről a szereplők kérték, hogy ha lehet, maradjon ki. Bogdán Árpád azóta is forgat bokszolókkal, készül egy sorozat erről a világról, és mint mondja, az alanyok könnyebben megnyílnak, nincs bennük hiúság, nagyon tiszták, még a legmarconább, legvadabb bokszoló is. A szellemi erőt is tisztelik a fizikai mellett. Nincs bennük félénkség és mimózaság.  

Az est talán legérdekesebb kérdése az volt, honnan tudta Árpád, hogy így alakul majd a film története meg a végkifejlet, s a válasz is hasonlóan elgondolkodtató volt.

— Olvasta valaki Asimov Alapítvány című művét? Ha nem, olvassátok el. Arról szól, hogyan kell megjósolni a történelmet, társadalmi eseményeket. Ha megnézel egy folyamatot, és többször nézel végig hasonló folyamatokat újra és újra, akkor észre fogod venni a törvényszerű ismétlődéseket. Ha látsz egy tehetséges, tizennyolc-húsz éves bokszolót a fejlődési szakaszában, tudhatod, hogy lesznek válságai, melyekből feláll és kijön, majd újra megméretteti magát, méltóságot szerez, lehet, hogy lesz, amikor nem tudja elviselni, stb. Matematikailag nagyjából ez a képlet.

A film alanyainak utóéletéről is kérdezték a rendezőt, és megtudtuk, ő azon rendezők közé tartozik, akik nem egy életre választanak: jóban vannak az alanyokkal, szeretik egymást, de nem követik az életük minden pillanatát a film elkészülte után.

— Természetesen tudom, mi van velük jelenleg, nem engedem el őket, s ők is kitartóan hívnak. Misit például az önkormányzat azóta alkalmazta, s helyet adott neki és a bokszoló fiúknak. Neki már csak ezért is megérte leforgatni ezt a filmet.