Az 1956-ban a zentai Bolyai Farkas Gimnáziumban érettségizettek ötvenéves találkozójának részvevői - Horváth Ágnes felvétele

Már régóta szívesen járok el a vén diákok több évtizedes érettségi találkozójára, nemcsak újságíróként, hanem magánemberként is. Hiszen nincs az a történelemkönyv, amely hitelesebb és életesebb képet adna újabb kori történelmünkről, mint a kibocsátó iskolák fészekmelegébe visszatért valamikori gimisek, kereskedelmisek, tanítóképzősök őszinte emberi megnyilatkozása, szívbe markoló filmkockákként elénk terülő emberi sorsa.
Legutóbb Zentán volt alkalmam beülni egy ilyen ,,történelemórá'-ra az 56-ban a Bolyai Farkas Gimnáziumban diplomázott két osztály találkozóján. Szép számban jöttek össze a vén diákok, akiket kedvenc pedagógusuk, Urbán István fogadott és kért fel ,,vallomástétel'-re. Egypáran a határon, sőt a tengerentúlról érkeztek, s hozták el az odaszakadtak hírét, a régi hazában maradt cimborákhoz szóló, megható üzenetét.
Ami az eltérő sorsokban közös: a munka becsülete, amelyet - érdekesmód - a legtöbben még a családi életnél is többre taksáltak. Túlnyomó többségük egyetemi végzettségről szóló oklevelet szerzett híres hazai vagy külföldi karokon, s most a legtehetségesebbek közülük vagy a szintén magas szakképzettséget szerzett gyermekeik ,,a nyolcadik törzs tagjaiként, a magyar népnek a nyugati világban szétszórt diaszpórájaként segítik a gazdanemzetek általános előrehaladását. Egyikük a híres ,,elektrotechnikusok csoportjából például, akire a legbüszkébb az osztály, a világ legnagyobb telefonközpontját szerelte fel (a moszkvait), most Zágrábban él, ahol diplomázott, de gyakran megfordul Abbáziában is. Egy ilyen alkalommal kívántak találkozni vele az ott nyaraló egykori diáktársai, s nem tudván, melyik hotelban szállt meg, elkezdték teljes erőből fütyülni valamennyi szálló előtt a Száz liba egy sorbant. S nem csalódtak. Egyszer csak megjelent az egyik szállónak az erkélyén az idegenbe szakadt cimbora, s kitörő örömmel kurjantotta: ,,Rögtön tudtam, hogy ezek csak ti, zentaiak lehettek!
A legtöbb ember természete már csak olyan, hogy együtt átélt ifjúkori élmények, az anyanyelvű kultúra szépséges, oltalmazó világa kitörölhetetlen az emlékezetből, bárhova sodorja is a sors.
S bizony nemcsak a korábbi nehéz évek, hanem az újabb háború vihara is százfelé vetett bennünket, magyarokat. Európa, s talán a világ legszétszórtabb népévé lettünk.
Egy Kanadából hazalátogatott hölgy ezt a történetet mondta el a maga kivándorlásáról s a világban való szétszórtságunkat illusztrálandó: - A férjem testvérei után települtünk ki mi is Kanadába, Újvidéken megszerzett magyar és szerb egyetemi oklevéllel, egy szót sem tudva angolul. Mihez kezdhettem így ott? Három év után, amikor megtanultam a nyelvet, beiratkoztam a közgazdasági karra, és sikeresen diplomáztam. A lányom építészmérnök lett, velünk él egy három és fél milliós városban, de ő még nagyobb várost szeretett volna magának, ezért Las Vegasban vállalt munkát, ott tervezi és építi a játékkaszinókat és a börtönöket... Amit nagy eredménynek tartok: a fiammal együtt elég jól beszél magyarul. Az anyám, igaz, így vélekedik: ,,Beszélnek, csak nem értenek! Miért? A múltkor például ezt mondták a telefonba: ,,Jaj, nagymama, siess, mert megy a fogam? Azt akarták mondani persze, hogy ,,vacog a fogam, annyira fázom. De hát ők már angolul gondolkodnak, angolul álmodnak... A fiam esküvőjén, ahol negyven pincér szolgált fel, az egyikük kitűzőjén ez állt: József. Magyarul kértem hát tőle egy pohár vizet. ,,Te tudsz magyarul? - csillant fel a szeme. Persze. Hiszen magyar vagyok. Vajdasági magyar. És itt van még három asztaltársaság, amely szintén magyar, beszéli még az anyanyelvét. Én meg, látod, magyarországi magyar vagyok, lábadt könnybe a szeme, de az én gyerekeim már egy szót sem tudnak az én anyanyelvemen.
- Az én gyerekeim Hollandiában élnek - hangzott egy másik beszámoló. - Az unokám fenomén a nyelvekben. Csak magyarul nem tud már... Ez a baj.
Nem vagyunk egyformák. A hűség, a gyökerekhez való ragaszkodás is, ugye, személyenként változó intenzitású kategória.
- A sors úgy hozta, hogy egy fiam született csak a házasságból, jóllehet egy futballcsapatra valót terveztem - vallotta egy tisztes őszes halántékú férfiú -, az is kint él Svédországban. Sajnos, annak kell örülni, hogy nincs itt...
Mire valaki halkan megjegyezte: - Csak sajnos, te egyedül vagy.
Miközben jegyzetelek az utolsó padban, ezt írom fel magamnak: ,,Tudathasadásos állapotok, helyzetek sokasága. Mibe lehet ilyen körülmények között kapaszkodnunk itt maradottaknak és kivándoroltaknak?
Egy nyugdíjas magyartanárnő, akinek a gyerekei Magyarországon keresik meg a kenyerüket, a kézművességben látja a búfeledtetőt. Ezt mondta: - Becsülettel ledolgoztam a magam idejét az iskolában. Most aktív kézműves vagyok. Kosarat fonok. Megtanultam. És roppant élvezem. Mindig is utáltam az összevissza világot. Itt helyén van minden. Minden mozdulat...
Hallgatva az innen elszakadtaknak a maguk meg a gyerekeik sikereiről szóló beszámolóit, s miközben előttem lebeg a magyar származású Nobel-díjasaink lelkesítő példája, az ember nem tudja, örüljön-e vagy sírjon a hallottakon. Ezúttal is igazolást nyert ugyanis a régóta tudott tény: kevés olyan kis nép él a földkerekségen, amely annyit adott volna a világnak, a tudománynak, az egyetemes műveltségnek, mint a miénk. De Istenem, mi lett, mi lehetett volna, ha ezek az idegenbe szakadt emberek ezt a földet gazdagítják, a saját szülőföldjüket azzal a határtalan akarással, buzgalommal, tehetséggel, amelyet abban az idegen és gazdag világban bontakoztattak ki?
S a fiataljaink csak mennek, mennek innen. Viszik a tehetségüket, a tudásukat a nagyvilágba, ki gyorsabban, ki lassabban elfeledi az anyanyelvét, nyelvet - és szívet? - cserél, akarva-akaratlan, mert meg kell élnie, el kell tartania a családját. Látogatóba jönnek csak haza, s a második-harmadik nemzedék már nem érti, miért sírnak és mosolyognak egyszerre a nagyszülők velük találkozván, készítve nekik a mákos csíkot, a csigatésztás aranyló húslevest, s nem érinti már meg a szívüket az öregek ajkáról elhangzó gyönyörű: lelkem, gyöngyöm, rubintos virágom...