Igazán őszintén örülök, ha azt látom, hogy valahol új ház, út, híd, pláne kisipari műhely vagy gyár épül. Ez ugyanis, normális körülmények között, a haladás, a fejlődés jele. Mégis azt kell mondanom, hogy a szocializmus utolsó 15 évében - nem számítom ide Miloševiæ tíz évig tartó rombolását - nem tudtam örülni a nagy építkezéseknek, noha politikusaink azt kürtölték szerte, hogy Vajdaság Európa legnagyobb építőhelye. Mi több, egyenesen aggódtam miattuk, mert látnom kellett, hogy olyan adósságokba sodródik az ország, amilyent közismerten nagy szorgalma ellenére sem képes pár év alatt törleszteni annak népe. Annál kevésbé, mert a hitelek egy részét a szófogadó igazgatók ugyan a kollektívájuk nevében vettek fel, de ,,átengedték' a politikának, amiből azután szükségtelen létesítmények keletkeztek. Azaz olyanok, amelyeket a gazdaság felhalmozásából lett volna szabad felépíteni.
Most se örülök a földből szinte napok alatt kinövő bérpalotáknak - bármilyen tetszetős is némelyikük. Nem örülök, mert tudom, hogy egy-két évtizeddel ezelőtt még lakáshiányra panaszkodtunk, most meg a városközpontok régi, díszes épületeinek földszintjeit kávézókká, üzletekké, irodákká rontják, miközben az új házak ilyen helyiségei túlnyomórészt üresek maradnak. De üres marad a lakások túlnyomó többsége is! Ez Szabadkára különösen jellemző - ahol a korzót és a központ két terét okkal lehetne bankok utcájának, terének elnevezni. S annyi a kávézó meg a butik, hogy okkal tehető fel a kérdés: miből élnek meg ezek tulajdonosai? Különösen az utóbbiaké, ha figyelembe vesszük az ócskapiac hatalmas kínálatát...
Nagy pénzmosodát sejt ezek mögött a gazdasághoz egy kicsit is konyító ember. Üzletet veszek, azt átalakítom, megtöltöm valamilyen áruval, mindezt zsebből fizetem a rendszerint legálisan szerzett ,,jövedelmemből' - amire a háború és a zárlat bőven kínált lehetőséget. Aztán ha túladok cikkeimen, eladom az üzletemet egy hozzám hasonló ,,vállalkozó'-nak, aki pontosan úgy jár el, mint jómagam. Aligha esek túlzásba, ha azt állítom, hogy Szabadka központjának üzlethelyiségei, nagyon kevés kivétellel, legalább ötször cseréltek gazdát az elmúlt másfél évtized alatt.
Hasonló a helyzet az új emeletes lakóházakkal. Tessék jól szétnézni a városban! Találunk olyan építményeket, amelyeknek csak a falai állnak évek óta. Olyanokat, amelyek nyílásait ugyan becsukták ajtókkal ablakokkal, de a lakásokat sohasem fejezték be. És persze olyanokat is, amelyek készek ugyan, de a földszint üzleteinek felét, negyedét se vette meg vagy bérelte senki, s jónak számít, ha egy 30-40 lakásos háznak 10-15 lakója van.
Nos: ezek a bérházak ingerlik leginkább gazdasági fantáziámat. Mégpedig két okból. Az egyik: minek ennyi lakást építeni, ha nincs kereslet? Ilyet egy okos üzletember, egy tőkéjét megbecsülő vállalkozó nem tesz. Nem fagyasztja be a tőkéjét falakba, olyasmibe, ami nem hoz azonnali jövedelmet! A másik: a mai munkanélküliségben minden valamirevaló ember jobbnak látná, ha a feleslegesen beépített tőkét műhelyekbe, kisebb üzemekbe fektetné annak tulajdonosa, és ezáltal munka- és kereseti lehetőséget adna sok olyan szegény embernek, aki önhibáján kívül került a munkaközvetítő listájára, noha megfelelő szakképesítéssel rendelkezik.
Mi lehet ennek a receptje? Van gyanús módon szerzett pénzem. Kiváltom a legszükségesebb engedélyeket vagy azokat se. Az építés és a szerelés legnagyobb részét olyanokkal végeztetem el, akiknek zsebből fizethetek. Mivel magam jól élek, kivárhatom a jobb időket, s majd akkor adom el a lakásokat. És értük már tiszta pénzt kapok!
Ha ilyen ügyletekben magyar ember is benne van, pláne vezető személyiség, rossz érzésemet szégyen is tetézi.