A Michelin-csillagos séf a Palicsi-tó partján megszervezett Nyárhangoló Fesztiválon mutatta be a Családom és egyéb receptfajták című könyvét, nekem pedig lehetőségem adódott beszélgetni vele egy kicsit. A zsúfolt program miatt csak egy rövid interjúra jutott idő, ezért az alábbi szöveget a könyvbemutatón elhangzottakkal egészítettük ki.

Krausz Gábor elmondta, a délutáni órákban érkezett meg Vajdaságba a feleségével, aki este Magyarkanizsán koncertezett, de éjszaka már utaznak is vissza.

— A Balatonra megyünk egy kicsit kikapcsolódni. A villámlátogatásoknak is megvan azonban a varázsuk, mivel újabb kirándulóhelyeket fedez fel az ember. Még soha nem jártam ezen a kellemes és hangulatos környéken, de már látom, hogy szeretnék még visszatérni.

* Mennyire tudtad felvenni a ritmust, a pezsgést, melyet a feleséged kapcsán, gondolom, te is átélsz?

— Nagyon későn derült ki, hogy milyen szakmában látnám magam szívesen. A szakácsmesterség talán sorsszerű csavara az életnek. Fiatalon kerültem Londonba, kilenc és fél évet dolgoztam kint. Ott mélyebben elmerülhettem a gasztronómiában. Világhírű futballsztároknak, neves sportolóknak, amerikai színészeknek főzhettem. Ott éreztem először, hogy mekkora felelősséggel jár, és ez volt az a pillanat, amikor megszületett bennem a szakmai elhivatottság. A Gabi munkája iránti tiszteletet teljesen új dologként éltem meg. Az ő szakmája is nagyon kemény, ha az ember komolyan csinálja. Civil emberként viszont a „sztárság” Budapesten másként csapódik le. Az utca embere megszokta, hogy éppen egy ismert személy mellett vásárol zöldséget a piacon, ezért engem nem övez akkora figyelem. Vidéken nyugodtabbak az emberek, sokkal inkább észreveszik azt, ami körülöttük van.

* Miért éppen erre a szakmára esett a választásod?

— Mindig csodáltam azokat a séfeket, akik már négy-öt évesen a nagymamájuk mellett szívták magukba a lisztes levegőt. Én húszéves koromig soha nem főztem semmit. Kissrácként alig tudtam elkészíteni egy téliszalámis szendvicset, de azt is kizárólag akkor, amikor volt otthon ketchup. Emellett soha senki nem foglalkozott a családban gasztronómiával. Egyszerűen nem tudtam, hogy mi szeretnék lenni. Akkor még volt Magyarországon sorkatonaság, melytől én rettegtem. Férfiasan bevallom, nagyon rossz gyerek voltam, senkinek sem engedtem, hogy megmondja, mi a helyes. A katonaság pedig éppen a rendre és a fegyelemre nevel. Innentől kezdve szövögettem a tervem, miként bújhatnék ki alóla. Érettségi után beiratkoztam egy vendéglátó-iskolába, cukrásznak tanultam. Nagyon vonzott a marcipántorták ínycsiklandó illata.

* Te egyébként édesszájú vagy?

— Nagyon. Gyerekként azt gondoltam, ha megtanulok jó tortákat sütni, akkor a világ összes hölgye a lábaim előtt fog heverni. A cukrásziskolában viszont a tanárnő nagyon hamar elvette a kedvem: az első gyakorlati hetemen 2000 darab lekváros piskótatekercset kellett megsütnöm. A cukrászatban minden apró részlet fontos, ha egy pici eltérés van, borul a koncepció. Mint a katonaság kapcsán, itt is rettegtem, hogy szabályokhoz kötnek. A senki ne mondja meg, mit kell tennem elvhez hűnek maradva szakácsnak álltam.

* Ma nagyon divatos szakmának mondható a szakácsmesterség?

— Igen, ma már a szakácsszakma sokkal népszerűbb, mint húsz-harminc éve. A mai fiatalok a nagy angolszász szakácsok, Jamie Oliver és Gordon Ramsay műsorain nőttek fel. Innen merítve bátorságot sokan szánják rá magukat arra, hogy szakácsnak álljanak. Csábító számukra a pénz, a csillogás, a rajongás, sztárok akarnak lenni. Viszont azt felejtik el, ami a legfontosabb, hogy az elismertségig rengeteg lépcsőfokot kell megjárni. Sokszor előfordult, hogy az aktuális munkahelyemen jöttek próbanapra, és semmi egyebet nem kértem tőlük, csak egy tökéletesen megsütött tükörtojást. Ez volt nálam a belépő, és tízből kilencen elbuktak. Technikailag mindennel tisztában voltak: nagyon sok könyvet olvasnak, rengeteg műsort néznek, tudják, hogy a szarvasgerincet hány fokon és meddig kell szuvidálni, hogyan kell lekérgezni, barna vajon átforgatni, zöldséget savanyítani, de egy tükörtojást nem tudnak megsütni. Pedig nem szabad kihagyni a lépéseket, mert erre fognak később építkezni.

* A tapasztalatszerzést említetted. Neked miben segített az Angliában eltöltött majdnem tíz év?

— Az ember egyrészt érzi a saját kis porszeműségét, másrészt megismerheti a rengeteg kulturális hatást, a nációk keveredését. Körülvett a világ összes országának gasztronómiája, kultúrája. Akkoriban kedveltem meg igazán a görög és az izraeli ízeket. Ahogy múlt az idő, egyre jobban tudatosult bennem, hogy ez a kiruccanás több lesz a tervezett három hónapnál. Ekkor döntöttem el: ha már itt vagyok, és vettem a fáradságot, hogy idáig eljussak, akkor megpróbálok minél többet tanulni. Nekem az a tapasztalatom, hogy nem is konkrétan az ételek azok, amik naggyá teszik Angliát, hanem az alapanyagok. Rossz alapanyagból nem lehet jó ételt készíteni. Az éghajlati adottságok, a föld termése iránti tisztelet adja a jó alapanyagot. Hatalmas farmjaik vannak, szabad levegőn tenyésztik állataikat a skóciai hegyekben.

* Nyilván rendszeresen hazajártál, de mekkora kihívás volt újra életvitelszerűen itthon élni?

— Próbáltam évente hazalátogatni, de sok idő kellett, hogy újra itthon érezzem magam. Főleg, mert Angliában pezsgett az éjszakai élet, az emberek elfogadóak, nem néznek rád furán az utcán. Az itthonlét első éveiben újra meg újra kinyitottam az ajtót afelé, hogy elhagyjam az országot, de az élet mintha mindig úgy alakította volna az utam, hogy egyre erősebb kötelékekkel itthon maradjak. Próbálkoztak odafentről engem terelgetni. Nyilván majd a halálos ágyamon fog kiderülni, hogy jó döntés volt-e, de azt gondolom, hogy igen.

* Hogyan kerültél a TV2 Séfek Séfe főzőműsorába?

— A csatornától egy Los Angeles-i utazásom előtt hívtak fel, hogy szeretnének engem egy beszélgetésre invitálni. Igazából Amerikába készültem, de kíváncsivá tettek, és bementem a meghallgatásra. Másnap telefonáltak, hogy rám esett a választás, még két séf mellett. Viszont nemet mondtam az amerikai út miatt. A nevét nem említem, de egy Michelin-csillagos séfet választottak helyettem, aki két héttel a forgatás előtt visszamondta a felkérést. A sors itt avatkozott bele újra az életembe. Több okból adódóan, Amerikát hátrahagyva, újra hazajöttem, amikor ismét felhívtak. Ekkor már nem volt kérdés, hogy vállalom. Vagyis bolyongunk, hibázunk, de a végén mindig rájövünk, hogy minden okkal történik.

* Nemrég jelent meg a könyved Családom és egyéb receptfajták címmel.

— Szeretném elmondani, hogy ez a könyv úgy szól az életemről, ahogyan valóban meg is történt. Az embernek vannak döntései, melyeket vagy átgondol, vagy nem. Nyilván van egy sima meg egy rögös út, de most úgy érzem, az életem teljes. Van egy gyönyörű családom, sikeres vagyok a munkámban. Az ehhez vezető út pedig olvasható a könyv sorai között.

* Egy álmod még megvalósításra vár.

— Egy séfnek nem lehet más álma, mint egy saját vendéglő. Ebben partnerre találtam a feleségemben. Megint a Jóisten próbált terelgetni, mert éppen a COVID előtt akartunk nyitni. Egy karnyújtásnyira voltunk a szerződés-aláírástól a befektetővel, amikor a járvány felütötte a fejét, és kénytelenek voltunk az utolsó pillanatban elengedni a dolgot. A mostani világ- és gazdasági helyzetben jó döntésnek bizonyult, hogy nem vágtunk bele. Ha egyszer véget ér a háború, a járvány, akkor én is megvalósíthatom az álmom. Letisztult és nagyon otthonos közeget képzeltünk el. Az ételek hasonlóan egyszerűek lesznek, mint a könyvemben szereplők is, bárki számára elérhető alapanyagokkal, fűszerekkel. Szeretném, ha az emberek azt éreznék, a nappalinkban fogadjuk őket. Lesz játszósarok, koktélpult, vízágy, vízipipa, élő zene. Olyan Krausz Gabi-s módra.