Brenner János

A legkonokabb, legszívósabb fajtából való, aki a vélt igazáért pokolra tud menni. Hetvenöt százalékban német vér folyik az ereiben - tartja érdemesnek megemlíteni a 2003-ban megjelent, a XX. század második felének Jugoszláviájáról s a maga és az itteni magyarság életéről szóló emlékiratiban -, de mindvégig magyarnak érezte és vallotta magát. Vállalva a nagy háború utáni vajdasági magyar újságírás és az itteni magyarság ügyének istápolását. Már becskereki gimnazista korában is, amikor sikeres önképzőköri elnök volt és tudósította az Ifjúság Szavát, amely akkor, az 1940-es évek végén a Magyar Szóval, a 7 Nappal és a szerb nyelvű Dnevnikkel együtt Újvidéken, a Végrehajtó Tanács mögötti emeletes épületben kapott helyet. Friss diplomával a zsebében mi sem volt természetesebb számára, mint hogy az első vonattal a tartományi székvárosba utazzon, s jelentkezzék magyar nyelvű napilapunknál. Álmában sem gondolta volna, hogy a felvétele nem is megy majd olyan simán. A szigorú Rehák László volt akkor a főszerkesztő, a hithű kommunista, akit soha senki sem látott nevetni, a helyettese pedig még a nálánál is vakbuzgóbb Szauer László, aki elolvasván a csöppet sem kedvező karakterisztikáját - az öntudatos gimnazista ugyanis nem volt hajlandó belépni a SKOJ-ba (JKISZ-be), mert a saját fejével szeretett gondolkodni -, elutasította. Nagyszerű gárda volt akkor már a 4-6 oldalon megjelenő Szónál: Bogdánfi Sándor, Vébel Lajos, Pap Endre, Mucsi József, Bálint István, Kolozsi Tibor, Piszár József, Nagy József... Bálint Pistának köszönhette mégis a felvételét, éppen annak a valamikori diáktársának, aki szigorúan a SKOJ-ba invitálta, de akit az igazi világfiként számon tartott Apafejnek, azaz Bogdánfinak rövid idő alatt sikerült ,,teljesen átformálnia. Híreket gyűjtött, besegített a sportrovatba, majd bevonult a kötelező katonai szolgálatra.
- Mire visszaértem, 53 szeptemberében, már megtörtént a nagy átszervezés, ideológiailag már ,,fel volt erősítve a szerkesztőség Apró Mátyás és Szabó Gábor pártfunkcionáriusokkal, akik átvették a rovatok irányítását, az addigi rovatvezetőket pedig megtették helyettesüknek. Szauer ismét csak nem akart felvenni. Mert hát én nem vagyok párttag, az újságíráshoz viszont különleges fegyelem kell. Ne búsulj, mondta Vébel és Bogdánfi. Minden reggel gyere be szépen, s majd megbeszéljük, mit fogsz aznap tiszteletdíjasként írni. Úgy is lett. Névtelenül bekerültek az írásaim a lapba, s kétszer akkora honoráriumot kaptam, mint amekkora a fizetésem lett volna. Akkor robbant a bomba, s a szakszervezet nyomására felvettek újra - emlékezik a ma is nyitott szemmel járó, nyughatatlan pályatárs, akiben bőven buzog még mindig az újságírói vér.
Csakhamar kiküldték Topolyára megindítani a topolyai oldalt. Nagy Jóska volt akkor a járási párttitkár, aki azzal fogadta, hogy ,,rendben van, bejársz majd hozzánk, és mi megmondjuk, miről írjál. Persze hogy rögtön kinyílt a zsebében a bicska. S aztán 55-ben: SZABADKA! ,,amely nagybetűs városommá, szűkebb hazámmá... hamar szerelmemmé vált - írja emlékirataiban.
- A Magyar Szó szerkesztőségének a város közepén, a Nićin-bérpalota félemeletén négy szobája volt - abból egyet kiürítettek számomra, legyen hol (ingyen!) laknom. A cég új díványt, a drága Ferenczy Ibitől pedig régi rózsaszínű szekrényt vett, bevittük az íróasztalomat, vettem egy rádiót, volt a szobámban mosdó (az összkomfort a folyosó végén!), tehát jól éreztem magam. - Itt hagyománya van a sajtónak, az újságírókat mindig is becsülték, jó hangulat uralkodott nemcsak a szerkesztőségben - ahol Grósz Gyurkával, Urbán Jánossal és Marjai Magdával kerültem össze, de bedolgozott hozzánk Petkovics Kálmán és Kvazimodo Braun István is -, hanem az egész városban. Végiglátogattam mindenkit, jártam a gyárakat, egyesületeket, intézményeket, politikai és társadalmi szervezeteket, s a kis gyárak igazgatóitól kezdve a járási és községi elnökökig, a politikusokat is beleértve, a legnagyobb tisztelettel fogadtak. Egyszer sem fordult elő, hogy egy előszobás vagy titkár megkérdezze, jelentkeztem-e előre a főnökénél, azonnal beszólt hozzá, ő meg kijött köszönteni, s vagy bebocsátott, vagy hellyel, kávéval és pálinkával kínáltatott meg, amíg ő befejezi a megkezdett tárgyalását. Így addig soha sehol nem fogadtak... Még a kis Topolyán sem.
Aztán 57 augusztusában mégis átment a 7 Napba. S ekkor kezdődött valójában az igazi újságírói karrierje.
- Utazgatni kezdtem a Vajdaságban. De még akkor sem voltam párttag. 58-ban lettem azzá Grósz Gyurka végett, aki egy végtelenül tiszta fejű és jószívű ember volt, jóllehet ő is pártfunkcionáriusként került a laphoz. Ha más mondja, azt felelem, elmész a fenébe! Jártuk a terepet: Kolozsi, Petkovics, a Szegedi házaspár, Burkus Vali... Hetente egyszer megbeszélést tartottunk, előfordult, hogy igen keményen egymásnak estünk, de nem személyek ellen irányult a vita, hanem azon ,,adjoztunk”, hogy jól csináljuk-e a lapot, hogyan lehetne még közelebb kerülni az Olvasóhoz. Utána elmentünk az Ipartestületbe, ott jó bor volt meg cigánypecsenye, s másnap már mintha semmi sem történt volna...
* Nagy volt az öncenzúra bennetek azokban a ,,vonalas időkben?
- Nem volt jellemző. Mi elolvastuk mindig, amit el kellett olvasni, tudtuk: valahol vagyunk, valahol élünk, valamit csinálunk... Ülésbeszámolókat ritkán közöltünk, mert nyilvánvalóvá lett, hogy a húsbavágó riportok viszik a lapot. Mondom, jártuk a vidéket, bekopogtattunk a gazdasági udvarokba, bemutatkoztunk, kik vagyunk, s 100 esetből 95-ben leültünk beszélgetni. Mire 25-30 éves lett a 7 Nap, már jóval túlléptük a 30 ezres példányszámot.
Amikor Grószt és Petkovicsot Újvidékre vezényelték, mint sokévi főszerkesztő-helyettest felkértek, vállaljam el a főszerkesztői posztot. Nem szívesen tettem, mert én csavarogni szerettem, nem folyton az íróasztal mellett ülni. Ráadásul ez volt az a korszak, amikor véget ért a 65-ös reform, a ,,liberálisok”-at kibuktatták, kezdtek visszaszállingózni a politikába az öreg bolsevikok, és - csupa kezdő maradt mellettem: Miskolci József, Kopeczky Csaba, Németh János, később jött Biacsi Antal és Dudás Károly - Brindza és Kolozsi nyugdíjba vonult. Ráadásul a magánéletem is felborult... Mély depresszióba estem, két évig nem dolgoztam, Mészáros Zakariás vette át a lapot...
Aztán csodák csodájára ismét visszatértem a szerkesztőségbe. De nem bírtam sokáig idegekkel: ha őszinte javító szándékkal bírálni kezdtem valamit - mert én mindig szókimondó voltam -, azonnal a fejemre koppintottak: ,,boga mu, Breneru, ti nisi na liniji! Nyolcvannégyben aztán elegem lett mindenből. Azóta nyugdíjas vagyok, de azért írok, feltéve, ha igényt tartanak rá...
* Ki a jó újságíró szerinted?
- Akit legalább ötször megoperálnak... vagy az idegeit, vagy az emésztését teszik tönkre - és az igazság oldalán állni most se könnyű.
* Na de mi az igazság?
- Minden embernek kell legyen valamilyen állásfoglalása, véleménye, törekvése, és azt mérni kell a társadalomban, hogy mennyire helytálló. Az újságíró nem lehet sértődékeny, kellő önkritikát kell kiépítenie magában, mert ha ő veszi magának a bátorságot és jogot, hogy valamit vagy valakit bíráljon, akkor ha őt bírálják, el kell fogadnia. Én főleg gazdasági témákról írtam, többnyire a parasztságról és a kisiparosokról, akikkel állandóan szórakozott a rendszer, mert ők, ugye, eleve kapitalizálódni akartak, s igyekeztem érzékeltetni, hogy kinek az oldalán állok... Én mindig is tisztességes ember és tisztességes újságíró akartam lenni. És nem akartam behódolni a hatalomnak. Mindig az volt a vád ellenem, hogy én a ,,demokratikus centralizmus ellen vagyok. A politikusokkal, ha kellett, csülökre mentem...
* Most viszont a többpártrendszer korát éljük, ami valaha elképzelhetetlennek tűnt. Te hogy éled meg ezt a fene nagy ,,demokráciá-t?
- Nagyon zavarosak a dolgok... Minél jobban múlik az idő, annál nagyobb bennem a ,,jugonosztalgia. Mennyire más volt a légkör akkor! Csak egy példa: amikor válságos helyzet alakult ki a világban, se a Nyugat, se a Kelet nem lépett addig, amíg Tito nem mondott valamit. Akkor ez az ember mégiscsak volt valaki! Egyszer feltették nekem a kérdést, hogy mikor írtam szabadabban: Tito idejében vagy most a demokráciában. Azt feleltem, hogy Tito idejében. Meglepődtek. Miért? Mert Tito alatt az volt a szabály, hogy ne bántsd a szocializmust és ne bántsd Titót. Mást mindenkit bírálhatsz. Ehhez tartottam magam. És az olvasóim nagy elismerését kaptam. Bravó, Brenner, belementél! - mondták. Most sokkal kevesebbet szabad - mert nagyon sok oldalról megtámadhatják az embert. Akármiért. Írhatsz te bármiről a legnagyobb jóindulattal, bírálhatsz a legnagyobb önzetlenséggel, javító szándékkal, ha valamelyik pártnak vagy pártvezérnek nem tetszik, beléd tapos. Szabad, pártszempontból el nem kötelezett újságírónak lenni nem most lehet, különféle érdekszférák - nemritkán magánérdekszférák - ,,őrködnek a pártideológiák helyett. Ide jutottunk...