home 2024. május 26., Fülöp napja
Online előfizetés
„Én a tudatalattiból hozom elő a dolgokat”
Szerda Zsófia
2023.12.26.
LXXVIII. évf. 51. szám
„Én a tudatalattiból hozom elő a dolgokat”

Sagmeister Laura festőművész, az idén ő kapta a Forum Képzőművészeti Díjat. Több tárlata is volt az elmúlt időszakban, Törökkanizsán a Kulturális Zónában, a Szabadkai Kortárs Galériában közösen állított ki Siflis Andrással, és nemrég Berlinben is láthatták alkotásait. Festményeinek színvilága és főszereplői, a térképek, citromok, baglyok vagy terített asztalok elrepítenek bennünket Laura világába, melyben jó elmerülni, kergetőzni macskákkal, citromba harapni, és jó benne létezni.

* Nemrég Berlinben volt kiállításod. Fontos a helyszín, hogy hol állít ki az ember?

— Persze. Most egy kis galériában állítottam ki, egy bohémebb művésznegyedben. Fontos a helyszín a visszajelzések miatt. Viszed magaddal, ami te vagy, a saját világod. Egy idegen, új hely azért kihívás, mert ott nincs előző kapcsolódás, befolyás, össze kell találkoznotok. Életemben egyszer volt galeristám, ami életem egyik legszebb élménye volt, mert ő 100 százalékosan hitt bennem, s ettől felerősítette a hitemet is saját magamban. Egy sikeres kiállítás született az együttműködésből, ráadásul egy frissen nyílt galéria első művésze voltam, és közösen vittük sikerre. A képeket ott festettem meg Antwerpenben, tehát extra bizalmat kaptam Pribilla Ottíliától, a galeristától. Éreztem, hogy meg tudom csinálni, s minden működött. Ilyen egy igazi galerista, aki mindent, ami benned van, tud kifelé kommunikálni. A megnyitóra néhány ember jött el, hiszen rengeteg megnyitó volt aznap a városban, viszont megjelent egy szakmai cikk, s utána sokan eljöttek megnézni, gyűjtők is, ráadásul el is tudtam adni festményt. 

* Több ciklusod is volt már, több motívumot, szimbólumot jártál már körül. Hogyan találsz rá ezekre? Mondjuk, a citromra, mely az egyik legutóbbi sorozatod főszereplője volt.

— Ez csak úgy jön. Én a tudatalattiból hozom elő a dolgokat. Lehet, hogy éppen egy tárgy ihlet meg, mely a környezetemben van, lehet, egy emlék, egy feldolgozatlan érzelem, mely vizuális formában jelenik meg. Ezekkel aztán addig foglalkozom, amíg van velük dolgom. Amikor érzem, hogy már ismétlem, amikor elveszti a töltetét és a súlyát, akkor hagyom. Nem lehet erőltetni.

* A képzőművészeti akadémiát elkezdted, gyorsan otthagytad, majd visszamentél. Ez miért történt?

— Középiskolában fizikára jártam, és közben esti tanfolyamokra Petrik Pál bácsihoz, aki apukámnak volt nagy mestere. S ott éreztem meg, hogy ezt elhivatottabban kellene csinálni, mert több mint hobbi. Amikor kipróbálsz dolgokat, akkor látod meg, hogy mi is érdekel, mi mocorog benned. Elmentem Belgrádba, hogy felkészüljek az egyetemre, egy félig orosz, félig szerb, Sergej Jovanović nevű idős festő privát iskolájába. Belgrádba nem vettek fel, mint utólag kiderült, túl kiforrottnak értékelték a mappámat, azt érezték, nem tudnak mit tanítani nekem. Ez akkor nagy csalódás volt, nem értettem, mi történt, hiszen mindenki azt mondta, ha valakit, hát engem biztosan felvesznek. De nem adtam fel, egy évig készültem, megcsináltam azt a mappát, amellyel Újvidékre felvettek. Elkezdtem, de két hónap után úgy döntöttem, otthagyom. Van bennem idealizmus, úgy gondoltam, ez egy olyan hely, ahol beszélgetünk a művészetről. Olvastam regényeket a párizsi művészeti életről, és nem azt kaptam, úgy éreztem, meghal a lelkem. Most már ez nevetségesnek hat, de akkor nem volt az. Visszajöttem Szabadkára. Anyukámtól kaptam egy nagy pofont, s azt mondta, jó, de menjek, és dolgozzak. Elmentem könyveket árulni, statiszta lettem a színházban Ljubiša Ristićnél, benne voltam a Haj és a Kolumbusz Kristóf című előadásokban, belecsöppentem a sűrűjébe. Megvolt az első önálló kiállításom, azt éreztem, minden jó, csak éppen nem a szakmámat csinálom, nincs kitől tanulnom. Úgyhogy visszakullogtam felvételizni az akadémiára. Az osztálytársaim azt hitték, meghaltam, mert akkoriban nem volt mobil, nem hallottak rólam, csak eltűntem. S akkor már jobb volt a hangulat, más évfolyam, s én is más voltam.

* Volt mestered az egyetemen?

— Ott nem, de közben megismerkedtem Tolnai Ottóval, aki nagyon képben van a képzőművészettel is, s ő összekötött egy tanárnővel, Branka Kneževićtyel, akivel nagyon jó kapcsolatom lett, tovább tudott lendíteni. S erre szüksége van a művésztanoncnak, mert megakad az ember, és kell a szakmai visszajelzés. Fiatal vagy, és igényled. Aztán Pécsett a doktoris időszakomban jött Keserű Ilona, aki egy másik mesterfigura volt számomra, tudta, mikor mit kell mondania. S ilyen egy igazi mester. Amikor nem tudtam áttérni kis formátumú képekről nagyokra, azt mondta: rúgjon be! Ezt nem szó szerint értette, arra gondolt, szabaduljak fel. Pici dolgok ezek, mégis óriási lökést adnak. Benes József is ilyen volt. Szinte semmit sem mondott, de a jelenléte inspirált, felszabadította az energiáimat.

* Igényled, hogy képzőművészetről beszélgess?

— Igen, és örülök, hogy egy olyan generáció tagja vagyok, amely a háború előtti időszakot és művészeket is ismeri, de a fiatalokat is. Mi, képzőművészek ritkán találkozunk, de szoktunk beszélgetni. A művésztelepek adnak erre teret. És több olyan ember van az életemben, akivel bár külön utakon járunk, de a szakmai tisztelet megmarad, ha találkozunk, tudunk beszélgetni egymás munkáiról, ami jó érzés. Edita Kadirić például ilyen.

* Amikor egymás munkáiról beszéltek, elhangzik pozitív és negatív észrevétel is?

— Főleg a jót mondjuk, azt viszont, ami nem tetszik, nem. De a művész pontosan tudja, melyik műve gyengébb. Ha azonban valami jó, az jó érzés, s a másiknak nem esik nehezére ezt ki is mondani. Kényes dolog a művészet. És megint megemlítem a művésztelepeket, ahol generációk tudnak találkozni és beszélgetni. Régen Szabadkán létezett a Művészklub, ott találkoztak írók, képzőművészek, filmesek, festők, színészek, mindenki oda járt. Egy legendás hely volt, ahol legendák születtek. Ott tudtunk találkozni idősebb művészekkel, és filozofálgattunk, beszélgettünk, megvolt az összművészeti légkör. Amit annak idején Újvidéken hiányoltam. A háború után szétesett, vége lett, azóta is hiányzik, de minden kornak megvan az előnye és a hátránya is, én szerencsésnek tartom magam, hogy mindkettőbe belekóstoltam.

* Az alkotásaidat néha átfested. Tehát ott van előttünk az új kép, te pedig tudod, hogy alatta egy másik van. Miért érzed azt a késztetést, hogy ezt megtedd?

— Nem minden képet festek át, van viszont olyan, amelyről azt érzem, nem elég, de alapanyagnak tökéletes. Volt alkotói időszakom, amikor ezt tudatosan használtam, rájöttem, hogy inspirál valami másra, újra. Régi képeimet, melyeket nem szerettem, átalakítottam. 

* Van olyan időszak, lelkiállapot, amikor azt érzed, nem tudsz festeni?

— Van. És nekem olyankor egyszerűen csak nem kell, nem szabad dolgoznom. Most volt egy fél év, amikor nem bírtam festeni, más volt a fókuszpontban. Úgy erőltettem rá magam újra, hogy elkezdjek dolgozni, s utána már ment a maga útján. Néha hagyni kell, néha pedig rá kell magad venni.

* Terápiás célzattal is használod az alkotást?

— Mikor hogy. Ez élethelyzettől is függ. Tudatosan nem mondanám, hogy igen, de voltak időszakok, amikor abszolút így hatott, s utána felszabadult belőlem sok dolog. Egyébként vannak képek, melyek éppen ezért nagyon tükrözik az aktuális lelkiállapotomat, egészen megijesztenek, s általában át is festem őket. De jó dolog, mert kijön, aminek ki kell jönnie. Az is érdekes, hogy mennyit mutatsz meg magadból, mert ez törékeny valami. Én szeretem az art brute-ot, nem félek attól, hogy ne csak a szépet mutassam, hiszen ha művészi szintre van emelve, akkor biztos, hogy átnemesíti a rossz érzéseket, mindenkinek ad valami újat.

* Most megint nagyon aktív vagy, kiállítások, díj, Berlin. Mi a következő nagy projektumod?

— Én nem így élem meg ezt, inkább azt érzem, hogy most érnek utol az előző időszak elismerései. Szeretnék már új dolgokban lenni, de most még ebben vagyok.

* Akkor most az alkotás nyugalmas folyamatában létezel?

— Nem annyira nyugalmas (nevet), de alkotok, igen, és örülök, hogy újra alkotok, jólesik. Szeretnék több időt fordítani rá, így most erre irányul a fókuszom, de nehéz megszervezni, hogy annyit tudjak alkotással tölteni, amennyit igénylek, és ne másra pazaroljam a drága időt. Megpróbálom tudatosan előtérbe helyezni a festést, de nehéz ideális állapotot előidézni. Ráadásul a képzőművészek közül szinte mindenkinek van egy másik munkája, melyből megél. És nem szabad beleesni abba a hibába, hogy amit festünk, azt eladhatóvá, tetszetőssé tegyük. Hát most valahol itt tartok. És ha belegondolok, minden pillanatát élvezem. 

Fényképezte: Szerda Zsófi

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..